A sikert természetesen a régi rajongók sajnálkozása kísérte, akik szerint a korábbi, függetlenebb hangzás helyett immár a könnyebben befogadható, popos sémák kerültek előtérbe. A Me and Arminiban valóban nem volt benne a Love In The Time Of Science finom disszonanciája és elektronikus kísérletezése, sem a Fisherman's Woman meghittsége és feszes kompozíciója, viszont egyenletes slágerességgel kompenzált mindezekért.
A Tookah rendkívül különös elegye szinte az összes eddigi Torrini-koncepciónak. Van benne pop, van benne experimentális szemlélet, sláger és antisláger egyaránt. Lehetne örülni a színességének, de inkább az egység hiánya, a hullámzó színvonal feltűnő. A slágernek szánt darabok, mint a Tookah vagy az Animal Games kedvesek és dúdolhatók, de nem olyan kiemelkedőek, és nem is akad sok belőlük. Jelen van a melankolikus, merengő, ám szókimondó vonal is - de csak periferikusan. A csúcspont a Speed Of Dark bizarr, feje tetejére állított ál- és posztszintipopja: egyszerre trendi és egyedi, kimódolt és fésületlen - telitalálat. Az egyenetlen színvonalú dalokban viszont ott a következetesen minimalista, szellős hangszerelés. Jól elhelyezett hangsúlyok, lecsupaszított groove-ok, takarékosság és lekerekítettség: az alapok már megvannak egy eljövendő jobb lemezhez.
Rough Trade/Neon Music, 2013
