Lemez

Emiliana Torrini: Tookah

  • Tófalvy Tamás
  • 2013. november 10.

Zene

Az obskúrus indie-énekesnőből megbízható középkategóriás sztárrá válás meséje az izlandi Emiliana Torrini esetében is a klasszikus narratívát követi annak kötelező fordulataival. Az egyik ilyen a hirtelen beütő siker, amely a 2008-as Me And Arminivel következett be.

A sikert természetesen a régi rajongók sajnálkozása kísérte, akik szerint a korábbi, függetlenebb hangzás helyett immár a könnyebben befogadható, popos sémák kerültek előtérbe. A Me and Arminiban valóban nem volt benne a Love In The Time Of Science finom disszonanciája és elektronikus kísérletezése, sem a Fisherman's Woman meghittsége és feszes kompozíciója, viszont egyenletes slágerességgel kompenzált mindezekért.

A Tookah rendkívül különös elegye szinte az összes eddigi Torrini-koncepciónak. Van benne pop, van benne experimentális szemlélet, sláger és antisláger egyaránt. Lehetne örülni a színességének, de inkább az egység hiánya, a hullámzó színvonal feltűnő. A slágernek szánt darabok, mint a Tookah vagy az Animal Games kedvesek és dúdolhatók, de nem olyan kiemelkedőek, és nem is akad sok belőlük. Jelen van a melankolikus, merengő, ám szókimondó vonal is - de csak periferikusan. A csúcspont a Speed Of Dark bizarr, feje tetejére állított ál- és posztszintipopja: egyszerre trendi és egyedi, kimódolt és fésületlen - telitalálat. Az egyenetlen színvonalú dalokban viszont ott a következetesen minimalista, szellős hangszerelés. Jól elhelyezett hangsúlyok, lecsupaszított groove-ok, takarékosság és lekerekítettség: az alapok már megvannak egy eljövendő jobb lemezhez.

Rough Trade/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.