Lemez

John Carpenter: Lost Themes II

  • - greff -
  • 2016. július 9.

Zene

John Carpenterről a legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy alkony­éveiben a poraiból támadt fel – az pedig már igazán csak részletkérdés, hogy a diadalmas visszatérést nem a neki eredetileg világhírnevet biztosító mozifilmek, hanem a zene világában abszolválta. Persze, Carpenter (szintén zenész kollégájához, David Lynchhez hasonlóan) akkor is zsánerfilmeket vizionál maga elé, amikor a kamera helyett a szintetizátorállvány mögé áll be: 2015-ös első albuma, a Lost Themes tételei, ha nem is voltak annyira lehengerlően markánsak, mint mondjuk a Halloween vagy a 13-as rendőrőrs ostroma minden rajongó agyába örökre beleégett vezérmotívumai, azért nagyon közel álltak ezek minőségéhez.

A frappánsan Lost Themes II-ra keresztelt folytatás egy kicsit más. Az idén már elismert, turnézó rockzenészként tevékenykedő, 68 éves alkotó világosan reflektál megváltozott helyzetére, amikor a korábbiaknál jóval színpadközelibb zenével rukkol elő: noha itt is van pár tétel (például a kiemelkedő Angel’s Asylum), amely bármikor előgomolyoghatna egy olyan filmben, ahol Kurt Russell kibiztosított gépfegyverrel menekül egy kékesen derengő, fagyos föld alatti alagútban valami elől, a lemez döntő többsége inkább olyan, mintha egy Carpenter-rajongó rockzenekar jammelne egy rég bezárt videotéka raktárjában. Egész pontosan egy régi vágású prog-rock zenekar, amely sajnos sokszor (Hofner Dawn, Last Sunrise) nem merészkedik messzebbre egy Omega-koncert intróhangjainál. Legközelebb több horrort és kevesebb merengést, édes mester!

Sacred Bones, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.