John Carpenterről a legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy alkonyéveiben a poraiból támadt fel – az pedig már igazán csak részletkérdés, hogy a diadalmas visszatérést nem a neki eredetileg világhírnevet biztosító mozifilmek, hanem a zene világában abszolválta. Persze, Carpenter (szintén zenész kollégájához, David Lynchhez hasonlóan) akkor is zsánerfilmeket vizionál maga elé, amikor a kamera helyett a szintetizátorállvány mögé áll be: 2015-ös első albuma, a Lost Themes tételei, ha nem is voltak annyira lehengerlően markánsak, mint mondjuk a Halloween vagy a 13-as rendőrőrs ostroma minden rajongó agyába örökre beleégett vezérmotívumai, azért nagyon közel álltak ezek minőségéhez.
A frappánsan Lost Themes II-ra keresztelt folytatás egy kicsit más. Az idén már elismert, turnézó rockzenészként tevékenykedő, 68 éves alkotó világosan reflektál megváltozott helyzetére, amikor a korábbiaknál jóval színpadközelibb zenével rukkol elő: noha itt is van pár tétel (például a kiemelkedő Angel’s Asylum), amely bármikor előgomolyoghatna egy olyan filmben, ahol Kurt Russell kibiztosított gépfegyverrel menekül egy kékesen derengő, fagyos föld alatti alagútban valami elől, a lemez döntő többsége inkább olyan, mintha egy Carpenter-rajongó rockzenekar jammelne egy rég bezárt videotéka raktárjában. Egész pontosan egy régi vágású prog-rock zenekar, amely sajnos sokszor (Hofner Dawn, Last Sunrise) nem merészkedik messzebbre egy Omega-koncert intróhangjainál. Legközelebb több horrort és kevesebb merengést, édes mester!
Sacred Bones, 2016
