Koncert

Néhány perccel a kihalás előtt

A Black Sabbath Budapesten

  • Greff András
  • 2016. július 9.

Zene

Áll a 67 éves korára megmásíthatatlanul elanyókásodott Ozzy Osbourne a Sportaréna színpadán, reszketegen, kapaszkodva, mint egy újdonsült özvegy egy záporral vert temetés kellős közepén, tekintetét a szövegeket görgető dobozra szegezi, és a komoran dörgő számokban minden második sort kérlelhetetlenül negyed hanggal aláintonál: paródia is lehetne, de most valahogy mégsem az.

Ehhez persze érdemes hangsúlyozni, hogy minden ez irányú híreszteléssel ellentétben Ozzy Osbourne sohasem volt „a sötétség hercege”: ez a jól csengő eposzi jelző legföljebb a kokainnal, vodkával, húgyivással, különféle szárnyasok szétmarcangolásával és egyéb szilaj mulatságokkal bőkezűen megfűszerezett magánéletét fedhette a 80-as évek hedonista hőskorában, a zenében elfoglalt pozícióját azonban sohasem. Ozzy ugyanis elsősorban a hard rock (vagy ősmetál, vagy egyszerűen csak minden további jelző nélkül: a heavy metal) kétségbeesett kisembere, aki a gonosz mindennapok, a kíméletlen történelem és persze a csontropogtató gitárriffek viharában szálegyedül áll egy fény nélküli világban, amelybe újra és újra beleóbégatja összes jajszavát. Ebből a szemszögből nézve a színpadon ma már a pár évvel ezelőtti pingvintotyogást sem igen bevető Ozzy eredeti zenekara búcsúturnéján, akárhogy forgatjuk, tényleg a vég (a turnénak is ez a címe: The End) közvetlen közelében saját klasszikus figurájának őszinte kiteljesítését valósítja meg – ami nem jelenti azt, hogy olykor (főleg a Hand of Doomban és az After Foreverben) ne volna hangulatpusztítóan hamis. Máskor viszont minden ingatagságával együtt is szívszorítóan képes közvetíteni a fentebb vázolt víziót, úgyhogy nincs harag, csak jegyezzük meg már az elején, hogy ami jó ebben a koncertben, az első- és másodsorban sem miatta az.

Hanem a gitárosok miatt. A szólógitáros Tony Iommi, a fenyegető riffek legnagyobb császára, a heavy metal feltalálója, nagy valószínűséggel a teljes rocktörténet legnagyobb hatású játékosa, valamint komplementere, az atombunkereket idéző vastagságú basszustónusával és könnyed virtuozitásával a mezőnyből ma is kitűnő Geezer Butler angol királydrámák főtanácsadói szerepébe illő, fantasztikusan méltóságteljes megjelenéssel (miközben, ne feledjük: a Black Sabbath azért búcsúzik most, mert Iommit évek óta limfómával kezelik) és gyakorlatilag hibátlan, érzelemdús, precíz, ötletes és friss játékkal készteti hódolatra a közönséget. Oké, Iommi mindjárt a legelején úgy elrontja a Black Sabbath három ördögi hangból álló sátáni intróját, ahogy alighanem csak a legnagyobbak képesek rontani, utána viszont még az agyonjátszott Iron Man ma már az elhasználtsága miatt kevés izgalmat ígé­rő témáit is lávaszerű sűrűséggel prezentálja, csodálatos szólóiban pedig híre sincs maszatolásnak vagy félrenyújtásoknak. Se Jimmy Page, se Keith Richards nem játszik ma már ilyen jól az alapító atyák közül. Persze, miért is kéne csodálkozni: elvégre Tony Iommi az 1970-ben megjelent első Black Sabbath-album óta eltelt közel fél évszázad során soha nem adott ki rossz lemezt a kezei közül. Szokatlant vagy egyenetlent igen, persze, de gyengét sohasem. Ezzel együtt néha kicsit furcsán szólnak a számok, ami ugyancsak nem meglepő: hiába van ugyanis még szintén életben, a Black Sabbath eredeti felállásából Bill Ward dobost nem sikerült erre az utolsó körre (sem) visszacsábítani. A helyén Tommy Clufetos ül Ozzy szólózenekarából, egy látványosan és jó nagy erővel ütő, precíz fiatal játékos, aki ugyanakkor a feszesre húrozott, modernebb, metálosabb stílusával eléggé más irányba tolja az alapokat – nem rettenetesen, de azért érezhető (és olykor, főleg a díszítéseknél zavaró) távolságra Ward dzsesszen iskolázott, szabadon kalandozó, jellegzetesen 70-es évekbeli eredetijei­től. A megszólalás persze tőle is vérbő és mai, de a Sabbath legnagyobb korszakának számai eleve annyira előremutatóak, struktúrájukban atipikusak és eredeti (azóta is inkább csak megközelített, mint meghaladott) ötletektől hemzsegőek voltak, hogy semmi szükség nem lenne a ráncfelvarrásra.

Néhány méltatlanul keveset hivatkozott dal is aláhúzza ezt: a nagyon jól fogadott, két évvel ezelőtti 13-ről ugyan semmit nem játszanak, előkerül viszont a már-már szexi groove-val lüktető Behind the Wall of Sleep az első lemezről meg a levegősebb Dirty Women az eléggé lenézett Technical Ecstasyról (teljes fagyást eredményezve a nézőtéren), de az este csúcsai nem ezek, hanem két halálosan pusztító remekmű 71-ből: az Into the Void és a Children of the Grave – na és persze az egész Sabbath-életmű talán legfényesebb ékköve, az egész csarnok által lelkesen végigdörgött War Pigs, amely a Gimme Shelter mellett a vietnami háború korszakának legmaradandóbb lenyomata a rockzenében. A végén a teljes telt háznyi közönség biztos, hogy nem az év koncertjéről távozik, de a búcsúzó Black Sabbath vitán felül tiszteletet ébresztő dinoszauruszként magasodhat ki az öregecske haknihuszárok ütött-kopott seregéből.

Papp László Budapest Sportaréna, június 1.

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.