Lemez

Pozvakowski: Iterum

  • V. Á.
  • 2016. július 9.

Zene

Talán már mindenki megjegyezte mostanra, hogy a Győrből Budapestre került Pozvakowski az a zenekar, ahol a három hangszeres zenészt egy teljes értékű negyedik tagként tisztelt vizuális művész, Szeredi Csaba egészíti ki, aki, noha csak a koncerteken van szerepe, régi szalagos filmvetítőivel, helyben készített montázsaival mégis meghatározza a zenekar imázsát. Amúgy instrumentális, zajos zenét játszanak, amit nem illik posztrocknak nevezni – nem is csak azért, mert a zenészek sikítva tiltakoznak ellene, hanem mert a zene is sokkal kísérletezőbb és zajosabb annál, hogy be lehessen illeszteni a poszt­rockkánonba.

Az instrumentális kíméletlenség az Iterumon is ugyanúgy megmaradt védjegynek, mint Szeredi vetítései a koncerteken, mégsem tekinthető a négy évvel ezelőtti Sevenpeopleleft második részének.
A mind a borítón, mind a dalcímekben a kerékpársporthoz köthető, nagyjából félórás konceptlemez négy száma ugyanis kevésbé barátságtalan, mint az elődjéé: kevesebb a matekozós darabolás, és több az ambientes utaztatás rajta. Valahogy úgy nőttek fel a Pozwakovski zenészei is, ahogy a Neurosis fogta vissza magát a The Sun That Never Sets idejében, de a végeredmény most is hibátlan: túl a huszadik hallgatáson is nehéz eldönteni, hogy a lemez végére helyezett Eddy repülése-e az Iterum csúcspontja, esetleg a lassan induló, majd gitárzajjal darabokra szaggatott Contra, vagy netán a nyitó, monotonul gördülő Peloton, amelyben ráadásul némi jelzésértékű ének is hallható.

Szerzői, 2016