Zene

Ha az ötrészesre tervezett Abarat-sorozat első kötetéről azt mondtuk (lásd: "Hol a mikor?", Magyar Narancs, 2008. december 4.), hogy vajmi keveset tudhatunk mi, fantáziátlan és szánalmas emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton, most elmondhatjuk: az mindenesetre jól látszik, hogy Barker e második kötetben megemelte a tétet. Nemcsak a meseszövésre, a történet alakulására igaz ez, hanem a regényfolyam újabb részének elbeszéléstechnikai megoldásaira is.

Nehéz az elvált szülők gyermekének, különösen, ha a kedves papa nemcsak istennek mondja magát (megesik a legjobb családban is), de valóban az. Poszeidón elég kevés szülői értekezleten vett részt, mert Zeusz eltiltotta földi fogantatású fiának még a láthatásától is, így a kis Percy Jackson apa nélkül cseperedett, hogy aztán kamaszfejjel mégiscsak az istenek közé keveredjen egy villámlopási ügyből kifolyólag.

A manapság Vágtázó Életerő néven működő Vágtázó Halottkémek első, budapesti koncertje után már sejthető volt, hogy nemcsak egy fellépésre hozták össze a régi társaságot Grandpierre Attila és társai. A zenekar azóta túl van egy háromállomásos miniturnén, felléptek a Fekete Zaj fesztiválon, pár napja pedig - igaz, Balatoni Boli üstdobos nélkül, aki épp Ausztráliában kergeti a kengurukat - porrá rombolták a Dürer Kertet, április végén pedig a Pécsi Egyetemi Napok főzenekara lesznek.

"Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film" - mondotta egykoron Lenin; "A zeneszerzők a lélek hangmérnökei" - hangzott Sztálin apokrif kongresszusi beszédének sarkalatos tétele, s a szovjet zeneszerzők bizony jól tették, ha igazodtak e bölcs iránymutatásokhoz. Így például a kamaszon mozizongoristaként is működő Sosztakovics mozgalmas pályafutása során jó három tucat, többségében oktató-nevelő célzatú filmhez írt kísérőzenét, kezdve Kozincev és Trauberg 1929-es Új Babilonján, egészen az előbbi rendezőóriás 1970-es Lear királyáig.

1962-ben még nyáron tartották a berlini filmfesztivált, most meg épp most van - ennyit változott világ, nem többet. Mindezt azért fontos leszögezni, mert egy közel ötvenéves film (akár újbóli) megnézéséhez kell némi bátorság.

Beázott a kiállítás, a negyede láthatatlan, de nem gond, van szalag, printelt papír, senkinek sem esik baja. A "Col tempo" mélyen beágyazott korunk kulturális párbeszédébe: van holokauszt, látás, portré, személy, nemzet, nép, hatalom, tudomány és persze művészet régen és most.

Hendrick Weber afféle szabálytalan csodabogár a német elektronikus zenekészítők között: az évtized elejétől készülő lemezei különös tehetségről, finom ízlésről és a kompozíciók minden ízét átjáró kreativitásról tanúskodnak. Ráadásul nála nem csupán a hagyományos inspirációs források játszanak: a még Carl Craig által tökéletesített detroiti techno és az "őshonos" minimal tech/house mellett a klasszikus krautvonal elektropionírjai, no és a késő nyolcvanas évek brit shoegazer szörnyetegei (My Bloody Valentine, Slowdive, Lush) is beépülnek a zenei szövetbe.

Van az úgy, hogy az ember minél többet dolgozik, annál több az elvégzendő munka. Valahogy így képzelem el az MTA és az ELTE közös Hálózati Szövegkiadás Kutatócsoportjának működését is.

Kávéházi divatretró, emelt szintű nosztalgiazene - ki lehet találni mindenféle közelítő szókapcsolatot, a lényeg az, hogy ez az ügyes, jókedvű és jó színvonalú keverék egy korábban észrevétlen kínálati űrbe siklott bele. Korosztályos rés ez, de tágas: alighanem a harmincas évjáratok alatt kell keresni azokat, akik egyértelmű idegenkedéssel és értetlenséggel fogadnák a Budapest Bár produkcióját. Fölfelé viszont szinte nincs határvonal -, jó, mondjuk egy keményvonalas ötvenes Zappa-rajongó sem errefelé kutakodik.

A Ryan Bingham-féle alakokból minden repülőtéri különterem őriz néhányat: ők azok a halandóktól finom tejüveg fallal elválasztott idegen lények, akiknek a homlokán ott virít a megkülönböztető jelzés: executive. Etetni és simogatni tilos, megközelíteni csak saját felelősségre.

Cserhalmi György nemrég Dés-Bereményi-slágerek értő tolmácsolójaként lépett színpadra, s íme, énekhangja Makk Károly új filmjében is főszerephez jut, a sírva vigadós regiszterben hallhatunk tőle több nótát, egyet rögtön a film elején, csak hogy tudjuk, hova érkeztünk. Hová-hová, természetesen a korrupciótól barázdált, zsíros magyar tájba, a komák, sógorok, atyafiak és egyéb minden hájjal megkent rokonok földjére, ahol a frissen hivatalba lépő polgármester nem titkolt vágya, hogy két nóta közt "kötelet rakjon a rohadt korrupt banda nyakába." Hát ilyen ember a polgármester;

Idén Dánia lesz a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt vendége. A Danish Arts Agency jóvoltából a pár hét múlva Pestre látogató együttesek közül kettőt még saját otthonában láthattunk fellépni.

Na, most azt nem lehet mondani, hogy nincsen darab - hiszen darab minden vagy bármi, amit színre visznek. Ez pedig a színen van. És olyan erős szöveg, hogy kritikus legyen a talpán, aki stilárisan le tudja vakarni magáról - legalább annyi időre, míg erről ír.

1963-ban szüleim befizettek egy társasutazásra a nagy Szovjetunióba, melynek során komoly kultúrsokkban részesülhettem. Az Ermitázsban Matisse Tánc és Zene című hatalmas pannóit megpillantva - nem túlzás - azonnal megértettem, mi a képzőművészet. Habár frissen megvilágosodott elmémről rögtön le is peregtek az idegenvezető szavai, nem tagadom, idomított jótanulósággal csak befogadtam ezt-azt, például: hogy miközben a léha Scsukinok vagy a melankolikus Morozovok (mindkét család tőkés vérszipolyok klánja volt, de legalább nem oblomovista, teszem hozzá most) vagyonokat dorbézoltak el párizsi és Azúr-parti atelier-kban és műkereskedésekben, a Patyomkin páncéloson kukacos húst kaptak a matrózok, az orosz jobbágy pedig rabszolgaként gürcölt, valamint a zölddel, kékkel, vörössel megfestett vásznak a burzsoá hedonizmus rettentő harci zászlajai.