A Ryan Bingham-féle alakokból minden repülőtéri különterem őriz néhányat: ők azok a halandóktól finom tejüveg fallal elválasztott idegen lények, akiknek a homlokán ott virít a megkülönböztető jelzés: executive. Etetni és simogatni tilos, megközelíteni csak saját felelősségre. Mr. Binghamet az az ismerős, komfortos üresség lengi körül, mely az Oscar-osztás táján oly jól mutat a filmvásznon, és melynek piacképességéért George Clooneynak tartozik köszönettel a filmvilág. Clooney ezúttal egy professzionális utazó, aki bőröndnek tűnő túlélőkészletében ott cipeli az elektromos fogkefe és a váltásing között az amerikai néplélek rá eső részét: a válság sújtotta gazdasági tájban magabiztosan lavírozó úrifiú lelkiismeret-furdalását. Az ő önelégült képére mér könnyed-drámai csapásokat Jason Reitman filmje: elég jó ütemben, kellemes zenei aláfestéssel ahhoz, hogy úgy tűnhessen, valamivel többet kapunk, mint egy minőségi vígjátékmárka csinos új modelljét. Abban a függetlennek kommersz, kommersznek független fajsúlyban utazunk, mint az Elveszett jelentés vagy Alexander Payne munkássága: közelebb megyünk a válogatott férfiparákhoz, mint a futószalagról legördülő dramédiák, de azért mégsem olyan közel, hogy az arcbőr durvább elváltozásai is kiütközzenek. A legjobb az egészben mégis az, amiért tíz deka Oscart sem kapni. Nem a válságra adott elérzékenyült alkotói hozzáállás a teljesítmény (igen, mutatnak néhány frissen elbocsátott munkást), s még csak nem is az ó be szép, mert olyan élettel teli pillanatok az üdvözítők (igen, olykor kicsit elszabadul a kamera), hanem épp a konzervativizmusa tetszetős a produkciónak. A poénok finom dekázása, ahogy két órán keresztül, minimális alapzajjal működik a motor, s csak egyszer kell Clooneynak a tengerbe esnie, különben apró szellemességekkel, cinikus beszólásokkal megy előre a sztori, két poén között pedig finoman karamellizált melankólia a kötőanyag. Semmi új nincs ebben az édesanyját is ár/érték szerint mérlegelő, szürkéllő negyvenesben, aki azért repked a felülnézetből oly érdekesen festő államok között, hogy vadidegen embereket tegyen lapátra. És mégis, az egész úgy jó, ahogy van, a maga súlytalanságával, az előre látható váratlan és az átlagosnál szellemesebben kivitelezett várható fordulatokkal. A nehéz munkával előállított könnyűkezűség illúziója a szép e légiesített road-movie-ban, ahogy Reitman végigjátssza mindkét félidőt: elegánsan, finom cselekkel, mint egy öregfiú a Billy Wilder-emlékmeccsen.
A UIP-Duna Film bemutatója
