Zene

Legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kiadják a házi feladatot: írj jellemzést magadról az alábbi szempont alapján: külső és belső tulajdonságaim. Ami kötelező feladatként indult, azt életünk során később magunktól gyakoroljuk, hogy egyediségünk teljes tudatában közhelyesen ugyanazokat a kérdéseket tegyük fel, mint bárki más - talán erre, az identitásnak mint folyamatos problémának a megjelenésére utal az egyébként nem létező és a helyesírás szempontjából is nehezen elfogadható éngond kifejezés? A kérdések leegyszerűsítve: van-e bármiféle kapcsolat önképem és a külvilág visszajelzései között, milyen különböző szerepeket játszom el adott helyzetekben, voltaképpen ki is vagyok én?

Szépen komponált kép a címlapon. Középen egy világos kalapos, filigrán férfialak: törékennyé a helyzete és a környezete teszi. Magas automobil lépcsőjéről lép le éppen, a felsőteste enyhén előredől, szinte lebeg a jármű és a járdaszegély között. Botja vége a kocsiajtó takarásában a semmire támaszkodik, súlypontja valahol a feje középvonalában, amit a szájában tartott, szipkán szívott cigaretta hangsúlyoz. Mögötte az útitársa szintén kiszállni készül, a sofőr pedig oldalt se tekintve megemeli ellenzős sapkáját: elköszön, netán csak megszellőzteti befülledt fejét? Az ajtót egy háttal álló drabális, öltönyös és köcsögkalapos védszolga tartja, tarkója, fülcimpái vaskosak, cipőjén fény csillan. Válla mellett egy csokornyakkendős, sapkás figura boka fölött lengő nadrágban a füle tövét vakarja bizonytalan mozdulattal. Unott zavara az érkezőnek szólhat: Magyarország miniszterelnöke, Bethlen István siet az Országházba. Siet - ezt feszült tartása sejteti: már nem magánember, a szipkát államférfiúi fogak szorítják. Zakózsebéből kettéhajtott papír villan elő, tehát felszólalni készül. Időpont: 1925, és ha a hónapot, napot is tudnánk, talán visszakövetkeztethetnénk a mozdulatok értelmére, az érzelmi feszültség fokára is. És vagy tévednénk, vagy nem.

"- Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen szándékozik visszatérni Netherfieldbe. - Nekem nem mondott ilyet, de valószínű, hogy a jövőben igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Eléggé fél a zombiktól, és az önök vidékén folyamatosan gyarapszik a számuk" - ilyen és ehhez hasonló dialógusokat olvashatunk a Büszkeség és balítélet meg a zombik című könyvben, mely nem több és nem kevesebb annál, mint amit a cím ígér: Jane Austen örökbecsű klasszikusának feldúsítása némi "durván erőszakos zombidúlással", ahogy a fülszöveg mondja. Angliát ötvenöt éve "különös ragály" sújtja, melynek következtében a holtak előmásznak sírjaikból, s egyre nagyobb és nagyobb tömegekben szomjaznak az ízletes angol agyvelőre, miközben a Haza védelmére felesküdött finom urak és hölgyek a legkülönbözőbb távol-keleti harci módszerekkel küzdenek ellenük két vidéki bál és házassági ajánlat között.

Korjellemző élettörténet és kalandosan nagystílű, tragikus életút, a gyászos XX. század dokumentálása és az önjellemzés, az önreflexivitás állandó, már-már kényszeres gyakorlása - ez mind Arthur Koestler, a pesti születésű européer író emlékezete, melyben a kommunizmus és az antikommunizmus ideológiájának serény és harcos képviselete csakúgy helyet kapott, mint saját felmenőinek, házasságainak, baráti és elvtársi kapcsolatainak leltárszerű elősorolása. Nehéz és szerteágazó téma tehát, melyből csak elhivatott munka és tekintélyes mértékű merészség eredményeként születhet színpadra termett zenedráma. Már ha születhet egyáltalán, ugyanis Sári József művének pesti premierje láttán épp e kardinális kérdésben bizonytalanodott el a kiküldött munkatárs. Úgy tetszett, a Koestler lebilincselően érdekes önéletrajzi köteteiből (Nyílvessző a végtelenbe, A láthatatlan írás és a többi), valamint az írói-közéleti főmű, a Sötétség délben felhasználásával létrehozott librettó, Elisabeth Gutjahr munkája a lehetetlent kísértette, amikor két részben és tizenegy képben, húsz nevesített - és további tizenhárom anonim - szereplőt mozgatva nekilátott a pályafutás és egyszersmind Koestler kortörténeti reflexiói bemutatásának.

Majdnem tizenöt évvel a Herzeleid című debütáló Rammstein-anyag után lassan be lehet sorolni ezt a derék germán csapatot az AC/DC, a Motörhead és társaik mögé. Annyira precízen kialakították a maguk egyszerű, szaggatott gitártémákra, megátalkodottan csühölt kettőnégyre, az ékes német nyelvre és Till Lindemann érdes hangjára épülő, indusztriálisnak is mondott rockzenéjüket - amiben egyébként klasszikus indusztriálelem szinte semennyi nincsen -, hogy lassan bármikor jön ki egy-egy Rammstein-lemez, pontosan meg lehet mondani, milyen hangvételű dalok lesznek rajta.

Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezőjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserű rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali művész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra.

Voltaképp semmi meglepő nincs abban, hogy az Amber Smith frontembere magyar nyelven jelentette meg a lemezét, hiszen Poniklo Imre zenekarának korai felállásával jó néhány dalt írt magyarul a kétezres évek elején (halld például a Nincs Szükség Ránk albumot, vagy az olyan számokat, mint az Izland és az Egri János). Idén nyáron, amikor az Amber Smith bejelentette ideiglenes visszavonulását, szinte kézenfekvő volt, hogy Poniklo, kicsit elrugaszkodva az Amber Smith gomolyfelhősebb zenei világától, egy markáns, feszes indie poplemezzel álljon elő (az AS basszusgitárosa, Ács Oszkár pedig a magyar indie-szupergrupnak is tekinthető The Twisthez csatlakozott).

című operájának utolsó pillanatában következik el a highlight. Rossini elkövette azt a skandalumot, hogy a fináléig váratja a címszereplő hősnőt (és a közönséget), amíg végre sort kerít a csillogóan attraktív koloratúr mezzoszoprán rondó eléneklésére. (Naná: egy korábbi tenoráriájából transzponálta.) Az amerikai Joyce DiDonato meglepően könnyedén, bájosan, homogén hangon és tökéletes technikai biztonsággal abszolválja a feladatot, azt lehet mondani, az istennő (Cecilia Bartoli) után az első ebben az áriában, talán Elina Garancánál is jobb.

címmel nyílt remek kiállítás Bécsben a nagy író halálának 20. évfordulója alkalmából.

Sokan várták Roland Emmerich újabb katasztrófafilmjét - akadt, aki az elkerülhetetlen végítélet kellően teátrális, lenyűgöző képekben gazdag ábrázolását, mások egy kalandos sagát reméltek. 'k végül többé-kevésbé megkapják a magukét - a többiek alkalmasint döbbenten és néha kissé unatkozva ülik végig a filmet, s tudományos vagy csupán egyszerű, "konyhai" mozielméleti érvekkel dobálózva esküdöznek: ekkora baromságot még az életben nem láttak.

Aligha könnyű egy olyan jeles apa nyomdokaiba lépni, mint Anthony Braxton: a kiváló, manapság is aktív dzsesszmuzsikus, komponista és majdhogynem polihisztor (akinek ráadásul magyar kapcsolatai is közismertek: 1985-ben például Szabados Györggyel készített közös lemezt Szabaraxtondos címen) olyan példát mutat, amelynek követése nem kevés tehetséget, türelmet és erőfeszítést igényel. Ebben az esetben azonban az alma tényleg nem esett messze a fájától: Tyondai Braxton, a fiú már több mint egy évtizede igazolja a közönség, s meglehet, a család várakozásait is - ennyi idő alatt már sikerült sajátos ízű, összetéveszthetetlen kompozíciós technikát kialakítania, s egyéniben és csapatban egyaránt elismert zenésszé és komponistává válnia, aki az idők során számos remek albumot készített el. A kilencvenes években még gitármanipulációs kísérletekkel kezdte, majd a mostani évtized elején elkészítette első albumát, melyen az emberi hang, a gitár és "talált hangszerek" valós idejű szerkesztésével, a késleltetésre épülő delay technikával épített fel egyfajta kvázi zenekari hangzást. Azután három zenésztársával létrehozta a Battles kvartettet, amely kivételes hírnevet vívott ki magának a látszólag hasonlatos "poszt-" és "matekrockos" formációk között. Braxton jr. emellett az elmúlt években szerepelt a Prefuse 73 Sorrounded By Silence című remek albumán, együtt lépett fel többek között Glenn Brancával, Thurston Moore-ral és a Kronos Quartettel - idén pedig elkészítette második szólóalbumát, a szinte lenyűgöző gazdagságú Central Marketet.

A koncertlemezeknek többnyire megszokott szerepük van a könnyűzenében: korszakot nyitnak vagy zárnak, kvázi válogatáslemezként, életmű-keresztmetszetként funkcionálnak. Hogy a most megjelent dupla (a kivonatos, kísérletező képi világú koncertfilmet tartalmazó DVD-vel kiegészítve tripla) R.E.M.-koncertalbumot külön figyelemre méltónak gondoljuk, annak a minőség mellett éppen az az oka, hogy több szempontból is rendhagyó. A történet gyökerei a legutóbbi R.E.M.-sorlemez, a 2008-as Accelerate stúdiómunkálatait megelőző dalírási, preprodukciós fázisig nyúlnak vissza - bizonyos értelemben pedig kapcsolódnak a Bill Berry kiválását követő teljes időszakhoz. A dobos távozása után a megbillent háromlábú székre emlékeztető együttes - kénytelen-kelletlen feladva addigi munkametódusát - a stúdió adta lehetőségekre alapozó, aprólékos, részletgazdag, többnyire kamarazenés albumokba "menekült". A leginkább a Brian Wilson-féle többrétegű zenei kompozíciókat megidéző Up (1998) és Reveal (2001) az átlagból így is bőven kiemelkedő, szerethető lemez, de kétségtelen hiányérzetet okozott azoknak, akik számára a Document-Green-Out Of Time-Automatic For The People albumnégyes vagy éppen a korai R.E.M.-lemezek harapós frissessége a mérce. A 2004-es Around The Sunnak Stipe-ék már a "vissza a zenekaros, élő hangzáshoz" igényével futottak neki, ám a végeredmény egy szürkés tónusú, középtempós, lötyögős (egyébként vállalható, közel sem ciki) dalgyűjtemény lett. Mely lemez után - ami sem a megszokott kritikai, sem a zenekar addigi lemezeladásaihoz mért kommerciális sikert nem hozta - a tagok minden addiginál elszántabbnak tűntek.

Az ezredforduló tájékán készített három melodikus albumához Jim O'Rourke filmektől kölcsönzött címet. Következetesen járt el, a Bad Timing, az Eureka és az Insignificance három egymást követő Nicolas Roeg-mű címét viseli a nyolcvanas évekből. Így állhatott elő az a jópofa helyzet, hogy amikor Shinji Aoyama japán filmrendező O'Rourke lemezétől ihletve Eurekának nevezte el később számos díjjal jutalmazott, szótlan-mozdulatlan túszdrámáját, az utalások alig kibogozható szövevényében voltaképpen Roeg filmje előtt emelt kalapot.