Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezõjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserû rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali mûvész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra. Nem arról van persze szó, hogy Firenze lenne Lizzani szerelmetes városa (a 12 olasz város - 12 rendezõ címû "mûvészi igényû" vendéglátó-ipari termékben például Cagliari jutott neki), hanem a "csepp a tengerben" metódus egyik emlékezetes mozis megjelenésérõl. Az utca, aminek neve lehetne akár Bõségszaru utca vagy a Felszarvazottak utcája, az egész korabeli csizmának a képét mutatja a maga jellegzetes (filmre, regények lapjaira illõ) figuráival - ám ezen belül is Lizzani egyik fõ szakterületét: a társadalmi pressziók alatti lét, adott (és számos egyéb) esetben a fasiszták közötti idõ örömeit és nehézségeit. Valami olyasmit, amit akár az élet diadalának is nevezhetnénk, ha jó vége lenne, amikor kompromisszumok nélkül - munkával és szerelemmel, még szép - próbál elõrejutni néhány szerencsétlen. De vajon lehet-e egyáltalán jó vége? Hogyan?
Vetíti az Örökmozgó 2-án, 16.30-kor
*****
