Aligha könnyű egy olyan jeles apa nyomdokaiba lépni, mint Anthony Braxton: a kiváló, manapság is aktív dzsesszmuzsikus, komponista és majdhogynem polihisztor (akinek ráadásul magyar kapcsolatai is közismertek: 1985-ben például Szabados Györggyel készített közös lemezt Szabaraxtondos címen) olyan példát mutat, amelynek követése nem kevés tehetséget, türelmet és erőfeszítést igényel. Ebben az esetben azonban az alma tényleg nem esett messze a fájától: Tyondai Braxton, a fiú már több mint egy évtizede igazolja a közönség, s meglehet, a család várakozásait is - ennyi idő alatt már sikerült sajátos ízű, összetéveszthetetlen kompozíciós technikát kialakítania, s egyéniben és csapatban egyaránt elismert zenésszé és komponistává válnia, aki az idők során számos remek albumot készített el. A kilencvenes években még gitármanipulációs kísérletekkel kezdte, majd a mostani évtized elején elkészítette első albumát, melyen az emberi hang, a gitár és "talált hangszerek" valós idejű szerkesztésével, a késleltetésre épülő delay technikával épített fel egyfajta kvázi zenekari hangzást. Azután három zenésztársával létrehozta a Battles kvartettet, amely kivételes hírnevet vívott ki magának a látszólag hasonlatos "poszt-" és "matekrockos" formációk között. Braxton jr. emellett az elmúlt években szerepelt a Prefuse 73 Sorrounded By Silence című remek albumán, együtt lépett fel többek között Glenn Brancával, Thurston Moore-ral és a Kronos Quartettel - idén pedig elkészítette második szólóalbumát, a szinte lenyűgöző gazdagságú Central Marketet.
A lemez elkészítéséhez igénybe vette a Young New York City Ensemble és a Wordless Music Orchestra segítségét; a gondosan megkomponált és hangszerelt zenekari részletek azután szerencsésen egybeolvadtak Braxton gitárjátékával, néha énekével (elvégre a Battlesben ő a vokalista is!), s a hangkép a korábbinál kevésbé hangsúlyos elektro-akusztikus machinációkkal vált teljessé. A legtöbb darabnak nagyon erős színpadi zenei hangulata van - simán elképzelhetjük őket egy táncjáték aláfestőjeként is (amúgy Tyondai valóban írt zenét kortárs táncegyütteseknek). A XX. századi komolyzene hatása éppúgy nyilvánvaló, mint a rock/elektronikus zene kísérletezőbb alkotóié - Braxton nem hiába hivatkozik ihletői között Stravinskyra, illetve Brian Enóra és a Swansra. Némely kompozíció (például a relatíve hosszú Platinum Rows) majdhogynem epikus jellegű darab, afféle kvázi szimfónia, amire az Unfurling elektronikus hangmanipulációja, majd a gitár-, az elektronikus és az énekhang összhangzatára épülő, egyértelműen (s e lemezen csaknem kivételesen) rockos hangzású J City és a szintetizáló Dead Strings következik. A zenei ötletek és konkrét gyakorlati kivételezésük olyan jó értelemben vett kavalkádjával találkozhatunk e lemezen, hogy sokszor csak kapkodjuk a fejünket - de éppen ezért lesz érdekes és lenyűgöző az egész zeneanyag, amely alkalomról alkalomra újabb felfedezésekre ad lehetőséget.
Warp/Neon Music, 2009
