Koncert

WOVEN HAND - MUZSIKÁS

  • G. A.
  • 2009. november 26.

Zene

Nemes dolog a barátság és a kölcsönös tisztelet, ám persze egyik sem szavatolhat azért, hogy két autonóm mûvészi világ egymás komplementere lehessen, netán egymásba is olvadhasson - derült ki szombaton a Woven Hand és a Muzsikás - az idei szigetes performansz után immár második - közös budapesti koncertjén. David Eugene Edwards zenéje a 16 Horsepower idején, az akkor még számottevõ countrys elemek-ízek okán talán több kapcsolódási pontot kínált volna a Muzsikásnak - a Woven Hand elementáris, dörgõ és villámló, apokaliptikus rockdalai után azonban a magyar népzene napfényesebb és mindenképpen más dimenziókban közlekedõ hangjait többször is zavaróan éles váltásként lehetett érzékelni, hiába jellemzõ mindkét zenekarra a virtuóz és szenvedélyes elõadásmód és a tradíciótisztelet. Hogy hatalmas ugrásokról van szó, azt a Woven Hand markáns ábrázatú zenészeinek arcjátékán és gesztusain is jól lehetett látni: míg saját dalaikat Pascal Humbert basszusgitáros megkínzott tekintettel, a szurokszerûen sûrû színpadi jelenléttel bíró Edwards pedig fennakadt szemekkel és epileptikus rándulásokkal vezette elõ, a Muzsikást figyelve a coloradói zenészek kedélyes mosolyokra és felszabadult lábtempózásra váltottak.

Közös produkcióként így inkább csak a koncert legelsõ fele volt igazán meggyõzõ, amikor a Muzsikás afféle átvezetõ zenéket kanyarított a Woven Hand (fõleg a Ten Stonesról és a Mosaicról elõvezetett) dalai közé, melyeket azután remek arányérzékkel továbbszíneztek a hegedûikkel és furulyáikkal, valamint a legvége, amikor Éri Péter és Edwards váltott énekével a két együttes ténylegesen összeforrva, szívbe markoló emelkedettséggel adta elõ a Betyárdalt, melyet, emlékezhetünk, annak idején utolsó sorlemezére rögzített a 16 Horsepower. E két pont között két nagyszerû zenekar zenélt a színpadon - az egyik a pódium jobb, a másik meg a bal oldalán, egyszóval: egymás mellett.

Millenáris, november 21.

****

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.