Hangsúlyoznunk kell: ez nem a tudomány, hanem a katasztrófafilmesek nézõpontja, ám jó eséllyel a vélelmezhetõ filmes klónokat is a 2012-höz mérjük majd. Emmerichet már azért is sokat kritizálták, hogy dramaturgia, jellemépítés és -ábrázolás, színészvezetés terén nem sokkal tart mondjuk (hogy egy honfitársat említsünk) Siodmak kései, winnetous, Old Shatterhand-os alkotásai elõtt. De hát akik látták a Holnaputánt (a Godzillát, a Függetlenség napját), már tudják, hogy Emmerichnek az ilyesmi fabatkát sem ér. Annál többet foglalkozik az ún. morális dilemmákkal: a gazdagok és szegények túlélési esélyeinek különbségeibõl utoljára a kedves kolléga, James Cameron fakasztott könnyet a Titanicban.
A 2012-t épp dramaturgiai, faktuális, szerkezeti hibái, aránytalanságai, logikai bukfencei teszik bájosan egyedivé. Értsen bármily keveset a cunamikhoz (melyek nála, a tényekkel szemben, a nyílt tengeren nyelnek el hajókat, illetve saját hullámmagasságuknál ötször nagyobb hegyláncokon csapnak át), a karakterépítéshez vagy a maja naptár logikájához - Emmerich filmje állatorvosi ló gyanánt örök idõkre fennmarad majd, akár a filmbéli bárkák négy- és kétlábú túlélõinek utódai.
Forgalmazza az InterCom
***
