címû operájának utolsó pillanatában következik el a highlight. Rossini elkövette azt a skandalumot, hogy a fináléig váratja a címszereplõ hõsnõt (és a közönséget), amíg végre sort kerít a csillogóan attraktív koloratúr mezzoszoprán rondó eléneklésére. (Naná: egy korábbi tenoráriájából transzponálta.) Az amerikai Joyce DiDonato meglepõen könnyedén, bájosan, homogén hangon és tökéletes technikai biztonsággal abszolválja a feladatot, azt lehet mondani, az istennõ (Cecilia Bartoli) után az elsõ ebben az áriában, talán Elina Garancánál is jobb. A többiekre sem lehet panasz a barcelonai Gran Teatre del Liceu elõadásának 2008-as felvételén. A bravúros magasságairól ismert perui lírai tenor, Juan Diego Flórez többször is lazán fölugrik a magas C-re, sõt a szextettben a D-t is különösebb rémület nélkül teljesíti. Magvas és szép fényû lírai baritonja van a Dandinit éneklõ David Menéndeznek, Bruno de Simone pedig - színészi karakterének köszönhetõen is - a jelenleg legkeresettebb buffo basszusok egyike Don Magnifico szerepében. Nem mintha különösebben játszani kellene itt, annak ellenére sem, hogy a Comédiants utcaszínház rendezõjének, Joan Fontnak eredetileg Houstonban bemutatott produkciója látványosan mesei popszínház, színes kellékekkel és mímesek alakította barátságos házi patkányok állandó díszletezõi jelenlétével. Szép megoldás, hogy a hercegi esküvõ a végére visszaváltozik hamupipõkei környezetté, mintha álom lett volna az egész. Szebb, hogy a zenei szellem és a csillogás (például a játékosan virtuóz hatos ropogós "r" és pattogó "p" hangjainak eleven pontossága) felülmúlja a tavaly élõ közvetítésben látott szezonzáró Met-elõadásét, ami a karmester Patrick Summers érdeme. És a kórus is csak egyetlenegyszer esik ki a tempóból.
Decca/Universal, 2009, 2 DVD
**** és fél
