Zene

A múzeumshop fontos megállója a tárlatlátogatásoknak, egyes iskolák szerint érdemes rögtön itt kezdeni, hogy boldog tulajdonosi tudattal vághassunk neki a további látnivalóknak. A Nyugat-év lezárása alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai komoly érveket szolgáltattak a boltlátogatás mellett: lemezre írták például a 100 éves a Nyugat kiállításukon is bemutatott archív felvételeket, melyeken a Nyugat írói birkóznak a reflektorfénnyel - ki-ki vérmérséklete és promóciós hajlandósága szerint.

Cadik, Magyarország első számú hiphop dj-je havonta jelentkező programsorozatot indított az A38-on, a nyitóestére két amerikai és egy dél-afrikai rappert hívott el. Bluebird őszinte fehér gyerek, fehér szöveggel, elégedetlenséggel.

Tisztában vagyok vele, hogy a Beatlest, a Rolling Stonest és talán a Led Zeppelint leszámítva nincs is olyan zenekar, amelynek elfogult rajongói ne éreznék úgy, hogy imádott kedvencük ne lehetne legalább egy kicsivel még népszerűbb, de mit tehetnék, olykor magam is égbekiáltó igazságtalanságnak élem meg, hogy javíthatatlan embertársaim kevés kivétellel mit sem tudnak általam mesésnek érzékelt zenékről. Miért nem Greg Dulli az új Elvis? Miért csak szektányi hívője van a Warrior Soulnak? És a végképp megmagyarázhatatlan: hogyan lehetséges, hogy húsz évvel a megalakulása után még mindig csak a briteknek (meg tán a japánoknak) jelent bármit is a Wildhearts? Hiszen ha van rockzenekar, aminél elsüthető a kopottas jellemzés, miszerint "veszettül slágeres", akkor az éppen a britek e jól palástolt csodafegyvere: a Lennon-McCartney-iskola (valamint a Robin Zander-továbbképző) legügyesebb növendéke a közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem Noel Gallagher, hanem Ginger, a 'hearts énekes-gitárosa, aki új lemezén még egy ijesztően nu-metálosan induló számot (Plastic Jebus) is tökéletes nonsalansszal képes brutálisan körbevokálozott (mind a négy tag kiválóan énekel) öröménekké formálni.

Ott búcsúztunk el, úgy öt éve, a valamiért világsikert arató Edukators végén, hogy három világmegváltó anarchista fiatal útra kelt egy kapitalista disznónak titulált, ezért elrabolt, majd a kellő megbánás után szabadon bocsátott burzsoá hajóján. Meg sem álltak a szigetig, ahova a német nép az ő féltve őrzött tévéadóinak műsorszóró tornyait telepítette.

"Író, újságíró, szerkesztő, kritikus, politikai elemző, történész-esszéista, Kelet-Európa-szakértő, apa, nagyapa, barát, kolléga, ismerős, udvarló, szerető, zenerajongó, társalkodó, vitázó, tanár, mester, versenytárs, ellenfél, ellenség" - olvassuk a felsorolást a tavaly elhunyt világpolgár századik születésnapjára elkészült remek honlap szerkesztői jegyzetében, és ezzel be is lőhetjük a vállalkozás célját: mindebből mutatni valamit. Földes Anita az utolsó években 60 órányi hangfelvételt készített Fejtővel, a 100 év Vagány munkacímű könyvnek egyrészt kivonata, másrészt multimédiás felülete a weblap (tehát hírverésnek sem rossz).

Akárcsak tavaly, idén is gyermekeknek szólt az évad első premierje az Operaházban, s a második alkalom parányi jóindulattal már tradícióvá lépteti elő a rokonszenves gesztust. Ezúttal Benjamin Britten 1949-es művét láthatták az ünneplőbe öltöztetett csemeték és a rövidnadrágos szakírók, s Bata Rita rendezése (és koreográfiája) komoly erőfeszítéseket tett, hogy a magyar színpadon teljes egészében most először bemutatásra kerülő gyermekopera lekösse az egybegyűltek figyelmét.

A szombathelyi buszjáratról elnevezett 30Y pályafutása pedáns és példaértékű karriertörténet, a kétezres évek egyik legszebb pályájú felívelése hazai viszonylatban. Az énekes-gitáros Beck Zoltánnal és a szólógitáros Gradvolt Endrével a pécsi zenekar múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. A 30Y következő koncertje a Magyar Narancs huszadik születésnapi buliján lesz, október 3-án a Dürer Kertben.

Míg fiatal rendezőink (Kenyeres Bálint, Nemes Jeles László, Esztergályos Krisztina stb.) sorra nyerik rövidfilmjeikkel a fesztiváldíjakat külföldön, addig itthon alig is jut közönség elé a műfaj - még a közszolgálati televíziók sem törik érte túlságosan magukat. Esetleges ebbéli hiányérzetünket enyhítheti ez a tizenkét héten tartó sorozat az Örökmozgóban (Zöld Holló Filmklub a Magyar Filmintézettel együttműködésben). Az előzetes információk szerint hol egy alkotó, hol egy műhely, hol egy stílus köré csoportosítva vezetik majd elő a filmeket.

De hová lett Kolcsak aranya?

Mondhatjuk, hogy a horrort a krimitől az áldozatok száma különbözteti meg, de akkor mit csináljunk a Psychóval - ahhoz persze egy Hitchcock kell, hogy e téren a kevés is sok legyen. Ráadásul mire ment vele? Szerintem sokra: zuhanyfüggöny nélkül azóta nem lehet horrort csinálni (képzeljék el ugyanezt a festészetben, a zenében vagy az irodalomban). Mégis van ennél egy jobb megkülönböztetési módszer is - pofonegyszerű. Ahol a lőfegyver a támadónál van, az a tuti krimi, ahol meg az áldozatnál, az a biztos horror. A horrorok elkövetői - ki ne tudná - egytől egyig mészárosok, nem lőnek és nem töltenek, csak szúrnak és nyesnek, vágnak és kaszálnak. Már a Harper sziget elején ellop valaki egy békebeli bálnaaprító szerszámot a helyi tengerészeti múzeumból...

Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.

Csehov-évad elé nézek - már ha rendesen járok majd vidékre az egész szezonban... Ezért aztán én az enyhe télre gondoltam, amikor a Himnusz eléneklésével áldást kértünk a fentvalótól az évadra (vagy mire is?) az első premier estéjén a kecskeméti Katona József Színházban.

Júniusban az egyik képzőművészettel foglalkozó, szórakoztató-ismeretterjesztő internetes blogon nagy volt a felzúdulás a Borsos Lőrinc munkanéven szereplő házaspár kiállítása miatt. A Diákhitel-tartozásom forintban című installáció középpontjában egy festmény állt, rajta a tartozás pontos összege: 789 279 Ft. A további kiegészítőkből fény derült a pénz elköltésének valós (vagy fiktív?) tényeire, azaz elherdálásának különféle lépcsőire; a túlzott alkohol- és droghasználatra és a csillapíthatatlan vásárlási lázra. A képzőművészek tartozásuk fejében e munkát ajánlották fel a hitelintézetnek, s ha az állami szerv nem is, de valaki látott fantáziát az ötletben: a művet megvásárolták. A nyomasztó tehertől megszabadulva Borsosék újabb bőrt húztak le a projektről: augusztusban egy dunaújvárosi kiállításon olyan pólókat mutattak be, melyekre a kommentek szövegeit nyomtatták (például: "á, ez undorítóan szánalmas, ilyet bármelyik barom megcsinál wordben, bmeg"). A közönséget megosztó projektet elsősorban nem a kiállításnak helyet adó galéria, hanem az internet tette ismertté - szándéka ellenében (?) reklámfelületet biztosítva a botrányos műnek. A marketingstratégia tehát a művészetinek ítélt kontextusban kezdett el működni, hiszen a csereberére használt aukciós oldalra felrakott, kétszáz forintos papírpénzt ábrázoló festményükért még húszezer forintot sem tudtak bezsebelni.

A történelmi Magyarország széthullásának trianoni szentesítésével nyolc évtizede nem tud mit kezdeni a magyar közgondolkodás. Pedig időről időre akadtak olyanok, akik érzelmektől mentesen igyekeztek szembenézni a békeszerződésekhez vezető úttal és a következményeivel - akár már a két világháború között is, amikor a veszteség miatti fájdalom a mindennapok élménye, a status quo megváltoztatása pedig a politikai élet központi kérdése volt.