Míg fiatal rendezőink (Kenyeres Bálint, Nemes Jeles László, Esztergályos Krisztina stb.) sorra nyerik rövidfilmjeikkel a fesztiváldíjakat külföldön, addig itthon alig is jut közönség elé a műfaj - még a közszolgálati televíziók sem törik érte túlságosan magukat. Esetleges ebbéli hiányérzetünket enyhítheti ez a tizenkét héten tartó sorozat az Örökmozgóban (Zöld Holló Filmklub a Magyar Filmintézettel együttműködésben). Az előzetes információk szerint hol egy alkotó, hol egy műhely, hol egy stílus köré csoportosítva vezetik majd elő a filmeket.
*
A mozi tele van fiatalokkal. Nevetgélés, tanórahangulat, nem nagyon hallani az élő zongoraszót, ami talán a legnagyobb élmény lenne: milyen lehetett a mozi a némafilm idején. Vajon, ha nem 'two in one' alapon szerveződött volna az esemény, amely egyben az ELTE filmes kurzusa is, hányan ülnének a teremben?
Az első alkalom a némafilm, a korai hangosfilm korszakának 1945-ig terjedő periódusát tárgyazza, de a válogatás felveti a kérdést, a korszakos kereten kívül mi vezérelhette a szerkesztést? Semmi. Az összeállítás nyilván a sokszínűség jegyében zajlott. Egy kis ez, egy kis az. Ahogy mondani szokták: kevesebb bizonyára több lett volna. Ilyen formában a szemle kaotikusnak, túlzsúfoltnak hat: van itt dokumentumfilm, burleszk, kísérleti film, amatőr film, propagandafilm, de igaz, ami igaz, mindegyik rövid. Vegyük talán a három legérdekesebbet!
Még a némafilmkorszakból való Kabos Gyula első fennmaradt szerepe, a Pufi cipőt vesz 1914-ből. Eredeti helyszínen, egy pesti cipőboltban járunk, Kabos fess fiatalember: mindössze huszonhét éves, nem is kopasz, viszont már kiforrott komikus. Játszótársa Huszár Pufi, az akkori kabaréélet egyik kulcsfigurája. Nincs üldözés, nincs társadalombírálat, nem olyan, mint az amerikai burleszk: egyszerű bohózat, de kétségkívül elragadó.
Manninger János 1928-as kísérleti filmje, a Kezek-lábak tán az összes látott közül a legizgalmasabb. Leleményes, modern, s nem utolsósorban végtelenül komikus; két szerelmespárról szól. Láttunk már ilyet, de az előadásmód távolról sem szokásos. A színészek alakját mindvégig nyaktól lefelé, de leginkább a lábakra és a kezekre fókuszálva látjuk. A beállítások olyan részleteket emelnek ki, melyek felett - az arcokat, szemeket figyelve - simán siklanánk át. Egyik hősünk a kiszemelt nőszemély elcsábításakor rágyújt, s csak az égő cigarettavég látszódik, ahogy lóg a szájából. Manninger persze outsider, fotóművész, neki bizonyára szabadott másként mozizni.
A harmadik egy dokumentumfilm, ami szintén a látványvilága, azaz legkivált tárgy és kép finom összesimulásának okán emlékezetes. A munka akrobatái Simonyi Lia műve 1939-ből. A megrendelésre készült darab a munkáslét nehézségeit hivatott bemutatni. A demagóg narráció ma már nevetséges, de a képek nagyon is eredetiek. A kémények belsejébe lemászó, vagy az egekbe nyúló telefonvezetékeket szerelő férfiak szédítő látványt nyújtanak. S amikor a Deák tér egyik sokemeletes épületének tetején elhelyezkedő óra belsejéből tekinthetünk le Budapest centrumára, majd a kismutatóval együtt mi is körbeforoghatunk - eláll a lélegzet. Aztán egy munkást is látunk a magasban, az a feladata, hogy megtisztítsa a mutatókat. Valakinek ezt is el kell végeznie. A vetítés után Fazekas Eszter előadásából kiderül, hogy a film narrációját valószínűleg utólag vágták alá, és a stáblistán csak művészeti vezetőként szerepelő rendezőnőnek vajmi kevés beleszólása lehetett a dologba...
Összegezve: ha e tagadhatatlanul missziós igényű, ezért tiszteletre méltó sorozat első részét egyfajta nulladik típusú találkozásnak fogjuk fel, ami után jön valami szervezettebb, kitaláltabb (például konkrét műfajok köré csoportosított filmekből), akkor minden jó lesz, így még nehéz fogódzókat találni.
Keddenként, este nyolckor az Örökmozgóban
