Magyar Narancs: A 2006-os Csészényi tér megjelenése után kezdett igazán ismertté válni a 30Y. Volt olyan pillanat, amikor éreztétek, hogy már tétje van a koncerteknek?
Beck Zoltán: Sose játszottunk tét nélkül, de nem akarom ezt nagy pátosszal vagy elhivatottsággal átitatva mondani. Nem leskelődtünk soha a színpad széléről, hogy "hú, mennyien vannak", és nem mentünk fel soha azért, hogy bizonygassuk, mennyire vagyunk jók. Számunkra az a tét, hogy csinálunk valamit együtt. Zenélni szoktunk, együtt zenélni, persze tele kétséggel és magabiztossággal.
Gradvolt Endre: Ezek inkább lépcsők, amiken lépdelsz felfelé. Mindig van valami aktuális esemény, amikor eggyel magasabb fokról tudsz lenézni arra, amin már végigjöttél, de nincs egyetlen kézzelfogható pillanat sem, ami tükrözné az egész utadat. Az első fellépés nekünk éppen olyan fontos volt, mint amikor összeállt az első komoly turnénk, amikor először jutottunk ki külföldre, amikor menedzsment került a zenekar mögé, amikor rácsodálkoztunk, hogy kaput kell zárni, mert telt ház van, vagy amikor megkerestek minket, hogy önálló koncertfilmet forgatnak a nagyszínpados, főműsoridős fellépésünkről a VOLT Fesztiválon. Nem a tét a kérdés, az mindig van, és talán nem is a tét nagysága, hanem az, hogy tudod-e mindig emelni, lesz-e még újabb lépcsőfok. Attól marad meg izgalmasnak egy zenekar, kifelé és befelé is.
MN: Azért nyilván van ösztönző hatása annak, ha a VOLT Nagyszínpadán léptek fel, vagy mondjuk a Muse előzenekaraként. Vagy ezek is ugyanolyanok, mint bármelyik klubkoncert?
GE: Pont ezek azok a lépcsőfokok. Ilyenkor szoktunk visszavágyni a pár száz fős, meghitt klubkoncertekre, ahol fél méterre egymástól izzadunk együtt a közönséggel - persze csak arra az időre, amíg ránk nem tör megint a fékevesztett szabadság utáni vágy. Valahogy az őszi-tavaszi turnék és a nyári nagy fesztiválok egymás komplementerei nálunk. Most azért epekedünk, hogy végre mehessünk már a sötét, füstös kocsmákba, májusban meg azért fogunk, hogy végre friss levegőt szívhassunk a naplementés nagyszínpadokon.
MN: Kezdetben még Körök néven működött a zenekar, és több interjúban is úgy beszéltetek erről az időszakról, hogy az még egy ártatlan, kezdetleges periódus volt. Mikor jött el az a pont, amikor elkezdtétek komolyabban, tudatosabban csinálni?
BZ: A zenekar az én alapvető azonosságom: akkor se gondoltam hobbinak a dolgainkat, amikor senki nem tudta rajtam kívül, hogy van zenekar, amiben játszom. Persze ha visszafelé értékelsz, lehetsz kritikus magaddal szemben: tényleg nem voltak elég jó dalok, vagy jó dalok voltak, de nem tudtuk igazán eljátszani. De nagyon fontos volt ez az alakulásunk szempontjából. A Játszótérben (Gradvolt Endre egykori triózenekara - H. M.) és az emlegetett Körökben (a Beck testvérek zenekara - H. M.) nagyon nyitott fickók találkoztak. Szépen lassan megtanultuk, hogyan kell együtt lenni egy alkotóközösségben úgy, hogy a kompromisszumok ne rossz alkuk legyenek. Na, ez lett a 30Y.
MN: Elég gyors tempóban adtátok ki a lemezeket: a Csészényi tér és a Semmi szédítő magasság, valamint az utóbbi és a No. 4 között is nagyjából egy év telt el.
BZ: Kevés volt benne a tudatosság. A dalok és a zenei hangulatok tolakodtak, mi meg szabad utat hagytunk nekik.
MN: Nekem úgy tűnt, hogy a Semmi szédítő magasságon kezdtetek "érettebben" játszani.
GE: Az egy furcsa vízválasztó album. Nem voltak felhalmozott dalaink a korai időszakból, mint az első lemeznél, amely tulajdonképpen egy keresztmetszet volt az első négy évünk anyagából. Nem teszteltük élőben már fél évvel a felvételek előtt a számokat, mint a második lemezünknél, hogy lássuk, mi az, ami működik. Egyszerűen beültünk "műhelymunkázni" hónapokon át a próbaterembe, és utána - mert ráadásul ez volt az első rendes stúdióalbumunk - ugyanezt tettük profi hangmérnökökkel, csöves mikrofonokkal, effektekkel a stúdióban is. Néhol talán túl is dimenzionáltuk a hangzásvilág és a felvételi körülmények fontosságát, ami kicsit levont a dalok dalszerűségéből, és inkább a kompozíciók irányába vitte el az anyagot. Öt héten át egy albérletben éltünk Budapesten, szinte gimis kollégiumi hangulatban, olyan "diákcsínyeket" kitalálva, mint a C64-es hangmintákból álló dal (A másik három), a hamiskás, röhögcsélős gyerekkórusbetét (Respekt), vagy a vidám dixielandes trombitaszóló a leglesújtóbb dalunk végén (Mentés másként). Írtunk közös dalszöveget a Zolival, házasítottuk a másfél perces punkszösszeneteket a slágeres popdalokkal és a hatperces rockballadákkal. Gyakorlatilag fricskát mutattunk bárminek, ami komoly elvárás lehetett volna egy megfontolt rocklemeznél. Mégis, valahogy az összképet tekintve ez lett a legkomolyabb tónusú, legösszetettebb albumunk. Ahhoz, hogy később spontán rátaláljunk azokra a könnyed, szellős dalokra, amiket itt még csak fogcsikorgatva kerestünk, a Semmi szédítő magasság összes finom rezdülésére és erős túlkapására szükségünk volt.
BZ: Igen, mert a Csészényi tér után láttuk, ahogy jönnek a skatulyák kívülről - azok, amikben mi nem hiszünk. Közben csináltuk a Semmi szédítő dalait, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, amiket rólunk gondoltak, írtak. Zenei barátságunkat az Isten Háta Mögöttel ennek a lemeznek köszönhetjük például, ahogy sok olyan ismerőst is, akik egyébként elzárkóznak az úgynevezett alternatív szcénától. Szóval fontos lemez volt, leginkább azért, mert a 30Y-hoz kötődő elváráshorizontot jelentősen tágassá tette. Nem kellett egy elképzelt 30Y-ba bezáródnunk, vagy megfelelnünk annak - a mi megfelelésünk ez a "nem megfelelés" lett.
MN: Lehet, hogy nincs igazam, de úgy éreztem, hogy a No. 4-re találtad meg teljesen a saját hangodat. Lett egy felismerhető világ, tipikusan hazai életképekkel, szituációkkal, félig komoly, félig kikacsintós szövegekkel.
BZ: Én a dalokban vagyok otthon: az ostoba, ügyetlen dalokban sokszor. A negyedik lemezt talán emiatt érzem a sajátomnak. Vannak korlátaim, jelentős korlátok, amiket nagyon szeretek áthágni. A No. 4-en inkább sikerültek ezek a határátlépések úgy, hogy felismerem magamat közben.
MN: Néha még most is előjön a zenekarról szóló kritikákban, hogy a 30Y csak egy újabb Kispál-szerű együttes. Pedig sokkal gitárcentrikusabb a zenétek, sokkal nagyobb az angolszász zenekarok hatása, mint a Kispálban.
BZ: Nem vitatkozunk.
MN: A szövegek miatt szoktak még előhozakodni Lovasival. Ez mennyire zavar téged?
BZ: Inkább gondolom folytonosságnak ezt a viszonyt, egy állandóan perlekedő folytonosságnak. Ezt én sokkal kevésbé ismerem fel formai-stiláris elemekben. Inkább abban az értelemben, hogy a Lovasi-szövegek olyan módon működtek - főként a 90-es években -, hogy maguk alkották meg saját ideológiai keretüket, nem pedig beleírtak valami alkotói ideológiába, ahogy ez a magyar dalszövegeket általában jellemezte és jellemzi máig. Látod, ezért is furcsállom azokat a kategóriákat, amikkel rendezik a zenekarokat. Engedem a szavakat, hadd írják magukat a papírra. Nem akasztok a sorok nyakába kenderkötelet, gyeplőt, hogy arra menjenek, amerre én mondom nekik, mert akkor tudom, merre tartanak. Engem meg nem az érdekel, amit tudok, hanem az, amit nem. A szövegeim az én nem tudásaim.
MN: A pécsi egyetemen tanítasz a zenekar mellett. Létezik kölcsönhatás tanítás és rockzenekarosdi között?
BZ: Szeretek gondolkodni. Ráérősen, teraszon, és valahogy úgy alakult az életem, hogy viszonylag sokat olvasok. Azért néhány barátomra irigykedem, akik nálam sokkal többet olvasnak: Sári Laca (Sári B. László, PhD, egyetemi adjunktus a PTE BTK-n - H. M.) például néhány előadásom után jogosan jegyezte meg, hogy ami hiányzott a lábjegyzeteimből, azt színpadi tapasztalattal pótoltam. A tanítás meg izgalmas, de legalább annyiszor monoton dolog. A tanításhoz, szóval ahhoz, hogy tényleg tanárnak mondhasd magad, következetesség kell, valami belső fegyelem, ami belőlem hiányzik. Szeretek szövegekkel foglalkozni, arra keresni válaszokat másokkal közösen, hogy mitől működnek, hogy miért működnek egyáltalán, hogyan lehet hozzájuk férni. Máskor meg untat vagy zavar, hiábavalónak vagy feleslegesnek érzem, maníros okoskodásnak - olyankor nem találok benne örömet, és szomorkodom, hogy amolyan hivatásos olvasó vagyok, aki nem leli kedvét a szövegben. Olvasni vagy zenélni - végtére is mindegyikben van valami narcisztikus.
MN: A honlapotokon fent van két új szám (Gyereknek bátor, 6 milliárd), ezek szerint készül az új lemez.
BZ: A 6 milliárd zenével-szöveggel-képpel állt össze egyből. Jó volt az Ádival (Varga Ádám basszusgitáros - H. M.) együtt dolgozni a dal hangzásán, hangszerelésén, általában is talán ő az, aki a legjobb közöttünk ebben. Csináltunk hozzá egy low-budget klipet, amiben az egyetlen profi a Smici volt (Schmidt Antal operatőr - H. M.), de neki nem engedtük, hogy a kamerához nyúljon, miután megcsinálta a beállítást. Abban segített, hogy a jelenetek azért láthatóak legyenek. Azt hiszem egyébként, hogy ezek a dalok nem az új lemez felé mutatnak, inkább játékok, kísérletek vagy meggondolatlanságok, amiket nagyon szeretünk.
GE: Egyelőre még az sem biztos, hogy hagyományos értelemben vett nagylemezben gondolkodunk. Kicsit kiábrándultunk a lemezkultúrából. Zeneileg a fejünkben valami afféle körvonalazódik, hogy jó lenne a Semmi szédítő merészségét és kísérletező kedvét valahogy ötvözni a No. 4 dalközpontúságával. Persze minden zenekar szeretné a korábbi lemezei hibáit levetkőzni, az erényeit pedig ötvözni. Nagyon nehéz időszakot vészeltünk át emberileg és szakmailag is tavaly nyáron, amikor Bóra Dávid, a hangzásunk megfejtője és a zenekar identitásának kíméletlenül őszinte csiszolgatója, vagyis a 30Y hatodik tagja elhunyt a felvételek közben. ' sok mindennek a külső motorja volt, olyan dolgoké, amiket belülről, zenekarként nem mindig lehet tisztán látni. Karizmatikus és erős személyiség volt, aki félmondatokkal is meg tudta fogalmazni helyettünk vagy nekünk azt, ami bennünk van, de valamiért nem tudjuk kihozni magunkból. Az, hogy sokszor az ő szemüvegén keresztül láttuk a lényegi dolgokat egy lemeznél, egészen körülhatárolható mederbe terelt mindent. Most nincs ilyen medrünk, teljesen szabadon hömpölyögnek az ötleteink. Ez sok mindenben egyszerre jó és rossz is, lehetőség és teher. A dalírásnak abban a szakaszában, ahol most vagyunk, még egyáltalán nem koncepciózusan gondolkodunk, és ez a medertelenség biztos, hogy nem teszi kiszámíthatóvá az új lemezt még saját magunknak sem. Zoli úgyis panaszkodott múltkoriban, hogy néha úgy érzi, a bátorságaink csak álbátorságok.
MN: A Szentimentálé elnevezésű akusztikus koncertjeiteken olyan dalokat is játszotok, amelyeket rendes koncerteken nem, vagy amik nem szerepelnek lemezen. Hogyan áll össze egy ilyen akusztikus műsor?
BZ: A Szentimentálé ötlete inkább fakadt önzésből. Arra gondoltam, hogy néhány dalt még akkor rögzítek, mielőtt megmutatom a zenekarnak. Mert ismerem őket: szétcincálják, átgyúrják, és persze csinálnak belőle egy sokkal jobb dalt. Azt találtam ki, hogy maradjon meg ezeknek a daloknak a basic verziója is. És mivel a dalokat már én sem annak hallom, aminek megírtam, miután dolgozni kezdünk velük, hát maradt az, hogy a maguk átgondolatlanságában felvettem ezeket, többnyire egy dobozgitárral. Hát ez lett a Szentimentálé. Szerencsére a dalok egy része annyira működött, hogy zenekari hangszereléssel ugyan, de a megszólalást az eredetihez közel hagyva raktuk össze őket. Az idők során összeállt ebből egy árnyékrepertoár, olyan dalokból többnyire, amiknek nincs zúzós változatuk: egész estés koncert, javarészt olyan 30Y-dalokkal, amiket évente csak egyszer-kétszer lehet hallani. Ez olyankor nekünk is furcsa, felemelő pillanat. Van olyan, hogy még az Ádi is izgul.
A 30Y következő koncertje a Magyar Narancs huszadik születésnapi buliján lesz, október 3-án a Dürer Kertben.
