Zene

Désiré történelemórája

Atörténelemmel nem az a baj, hogy minden mozzanata összetett, szövevényes és ellentmondásos, hanem az, hogy ráadásul a mindenkori jelen kontextusán kívül szinte nem is létezik - már amennyiben azt gondoljuk, hogy a történelemnek az események értelmezése éppúgy része, mint maguk a megtörtént dolgok. Ezért is rakódik rá az eseménytörténetre az értelmezéstörténet, amely csak tovább nehezíti a válaszadást a "hogy is volt pontosan?" kérdésére, hiszen az egymást követő értelmezések a tények megismerésének, nyilvánosságra kerülésének stb. más és más szintjéhez kötődnek - és az én fejemben innentől kezdve már nincs más, mint kétely és káosz.

Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.

Tizenöt éve lubickol a Piranha a cápák között - jelzi egy decens aranystempli a kiadó idei kiadványain. S ez igazán a legkevesebb, ami az önkaserbe belefér, hiszen a Piranha nem csupán a legkorábban indult világzenei kiadók egyike, hanem a műfaj egyik alapintézménye: a Heimatklange fesztivál megteremtése után őt terheli a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójának, illetve az abból kinövő World Music Expónak a létrehozása is. Amikor pedig a lemezeit tesszük mérlegre, ugyancsak érződik a súly: az arab világból a Carte de Séjour, Ali Hassan Kuban, a Salamat vagy Mahmoud Fadl, aztán a különféle műfajú-elhelyezkedésű zsidó muzsikák, így a szefárd Ruth Yaakov Ensemble, a marokkói-izraeli Emil Zrihan, a klezmerforradalmár Klezmatics futtatásával, nem beszélve az überelhetetlen tempójú román-roma-rezes Fanfare Ciocarliáról. Hogy csak a csomópontokat említsem.

A hét végén tartották Káel Csaba Bánk bán filmjének előzetes bemutatóját a felújított Uránia moziban. Mivel Rec. látta és recenzeálta a rendező operaházi bemutatkozását (Imázs bán, Mancs, 2002. március 21.), megnézte a filmet is. Az Orbán-Medgyessy-vita estéjén alig lézengtek a moziban.

Mikor az európai zenetörténetben már kizökkent az idő, de még nyoma sem volt azoknak, akik azt átmenetileg helyretolni születtek, vagyis még senki sem tapasztalta jelét Bartók, Schoenberg, Stravinsky színre léptének (a klasszikus zenében ők hoztak létre utoljára valami zártat és szilárdat: nyelvet, stílust), akkoriban éltek és alkottak az olyan utóvédharcosok, mint Hugo Wolf, Hans Pfitzner, Max Reger.

1998 augusztusában, amikor az (akkor) ötvenkét éves Patti Smith a Sziget legerősebb-felkavaróbb koncertjét adta, sok ezer fiatal számára derülhetett ki: aki a rock ´n´ rollhoz ifjúsági zeneként közelít, az tarthatatlan nyomvonalon halad. Munkásságának nyolc albumából - és néhány, eddig nehezen hozzáférhető vagy kiadatlan koncert- plusz stúdiófelvételéből - a napokban egy dupla válogatás jelent meg, hogy immár az se lehessen kétséges: a rocktörténet egyik legegységesebb életműve az övé. Ez azonban korántsem csak zenei, annál inkább "sorskérdés" - az alábbi lábjegyzetek erre igyekeznek rámutatni.

Szakcsi Lakatos Béla-Kathy-Horváth Lajos: In one breath

Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.

Anapokban egy francia művészeti folyóiratban interjút olvastam a most divatos fiatal "nagybefektetővel", aki - persze - műgyűjtésre adta a fejét, s a kérdésre, mit vesz, mit szeret, némi rezignációval azt válaszolta, hogy nem- csak francia művészeket akar tezaurálni, hanem - a mondializációtól sújtva - a világ maradék részéről is vásárolni fog.

Szentkuthy Miklóstól hallottam egyszer a tévében, hogy már régóta nem olvas szépirodalmat, csak tudományos meg történeti műveket, életrajzokat és más effélét. Bár akkoriban bősz olvasója voltam az irodalomnak, kijelentése szöget ütött a fejembe. Mostanában meg mintha egyre jobban érteném, mire is gondolt. Verset régóta nem olvasok, a prózával próbálkozgatok azért, de valami türelmetlenség és bizalmatlanság motoszkál bennem. S bár nem hiszem, hogy a művészet tapasztalata kevésbé volna valóságos, mint az, amit az élet zúdít ránk, az irodalmi szövegek világában mind kevésbé érzem otthonosan magam.

A kormány egy zakó meg egy nyakkendő - legalábbis ezt nyújtja át fiának az apa, azaz Péter, Popo birodalmának királya Leoncénak. A ruhadarab és a hatalom egy számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de bízhatunk benne: a trónörökös belenő majd, vagy inkább beleöregszik. Schilling Árpád, a Krétakör Színház rendezője mostanában Georg Büchnerben utazik - nyilván nem bírja a jól megcsinált darabokat.

Nikolaus Harnoncourt - akinek mellesleg van egy magyar nagymamája, és akinek szocializációjára mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nyelvemlékei a "mindörökké", az "ámen" és a "hordár"! - két dolognak örülne, ha még megérhetné, hogy a bőgőkre bélhúrokat raknának, és hogyha az egyvonalas "a" hang manapság mindinkább felsrófolt rezgésszámát jócskán leszállítanák. (Mindezt a március 26-án tartott és Batta András által remekül vezetett pódiumbeszélgetésből tudhattuk meg.) A kívánságok tehát olyanok, mint a nyelvi emlékek: apróságok, a mindennapi szokásokhoz kötődnek, de egy nagy hagyomány és egy nagy kultúra árnyékából lépnek elő.

Ha Magyarország az európai országok egyike volna, akkor egy viszonylag új világzenei lemezsorozat megjelenésének nem lenne különösebb hírértéke. Akkor a népek kézbe vennék a lemezboltban, összevetnék a többi hasonló sorozattal, és legfeljebb úgy gondolnák, hogy maradnak inkább a már bevált Putumayónál, Networknél, Hemisphere-nél. Nálunk azonban kissé problematikusabb a dolog, s hogy ne kelljen messzire mennünk, eleve egyetlen világzenei lemezbolt sincsen. Mintegy "közmegegyezéssel" rövidre van zárva ez a sztori: nincs hozzá rádióműsor, nincs hozzá szaklap, ilyeténképpen "vásárlóerő", ergo bolt sincs, s máris visszatértünk a kályhához - ez az egész egy nagy égés.