Lemez: Zsidó, arab, cigány (Frank London´s Klezmer Brass Allstars: Brotherhood Of Brass)

publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tizenöt éve lubickol a Piranha a cápák között - jelzi egy decens aranystempli a kiadó idei kiadványain. S ez igazán a legkevesebb, ami az önkaserbe belefér, hiszen a Piranha nem csupán a legkorábban indult világzenei kiadók egyike, hanem a műfaj egyik alapintézménye: a Heimatklange fesztivál megteremtése után őt terheli a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójának, illetve az abból kinövő World Music Expónak a létrehozása is. Amikor pedig a lemezeit tesszük mérlegre, ugyancsak érződik a súly: az arab világból a Carte de Séjour, Ali Hassan Kuban, a Salamat vagy Mahmoud Fadl, aztán a különféle műfajú-elhelyezkedésű zsidó muzsikák, így a szefárd Ruth Yaakov Ensemble, a marokkói-izraeli Emil Zrihan, a klezmerforradalmár Klezmatics futtatásával, nem beszélve az überelhetetlen tempójú román-roma-rezes Fanfare Ciocarliáról. Hogy csak a csomópontokat említsem.

Tizenöt éve lubickol a Piranha a cápák között - jelzi egy decens aranystempli a kiadó idei kiadványain. S ez igazán a legkevesebb, ami az önkaserbe belefér, hiszen a Piranha nem csupán a legkorábban indult világzenei kiadók egyike, hanem a műfaj egyik alapintézménye: a Heimatklange fesztivál megteremtése után őt terheli a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójának, illetve az abból kinövő World Music Expónak a létrehozása is. Amikor pedig a lemezeit tesszük mérlegre, ugyancsak érződik a súly: az arab világból a Carte de Séjour, Ali Hassan Kuban, a Salamat vagy Mahmoud Fadl, aztán a különféle műfajú-elhelyezkedésű zsidó muzsikák, így a szefárd Ruth Yaakov Ensemble, a marokkói-izraeli Emil Zrihan, a klezmerforradalmár Klezmatics futtatásával, nem beszélve az überelhetetlen tempójú román-roma-rezes Fanfare Ciocarliáról. Hogy csak a csomópontokat említsem.

E csomópontoknak, mi több, ennek a tizenöt évnek igazán jelképes terméke Frank London "rezes testvérisége". Londonról nem szeretem nem mondani el, hogy napjaink egyik leg-leg-leg jelentőségű szerzőjének-trombitásának-egyéniségének tartom; az egyszerűség kedvéért: nincs az életművének olyan szegmentuma, amely ne nyűgözne le. Hívhatják azt Les Misérables Brass Bandnek, The Klezmaticsnak, Hasidic New Wave-nek vagy Frank London´s Klezmer Brass Allstarsnak, igazán tök mindegy.

A Frank London´s Klezmer Brass Allstars két évvel ezelőtt tűnt fel. Albuma akkor a Di Shikere Kapelye címet kapta, főhajtásul egy XIX. századi, a Kárpátok környékén - alkoholtűrő képességével és zsidó-szláv-roma-balkáni egyvelegeivel egyaránt - mély nyomot hagyó vándor rezesbanda előtt. És valóban csupa-csupa sztár muzsikált London zenekarában - mellette Matt Darriau és David Licht a Klezmaticsból, Stuart Brotman a Brave Old Worldből, David Harris és Mark Hamilton a Klezmer Conservatory Bandből, Susan Sandler a KlezMsből -, de nem ez volt a lényeg, hanem az, ahogyan összeforrt a hagyomány és az avantgárd, a népzene és a dzsessz, a XIX. és a XXI. század, valamint Kelet-Európa és New York.

Tavaly nyáron portyára indult a társulat - hódítva "budán is -, még ha az idők során változott is az öszszetétele: Stuart Brotmant Mark Rubin, David Lichtet Aaron Alexander váltotta fel. Az a turné vezetett ehhez az új lemezhez: annak folyamán társultak Budapest és Kairó stúdióiban a helyi rezes rokonsággal. Kairóban a Hasaballa Brass Banddel, Budapesten a - gyakorlatilag már hazainak számító - Boban Markovic Orkestarral. A múlt hónapban, különben, Bistra Reka címmel Bobanék is új anyaggal álltak elő, melyen egy Frank London-darab is hallható, amúgy az a maga kitaposott-biztonságos útját járja. És mint írtam, én ebben a ráunás veszélyét szimatolom: éppen azt a veszélyt, amit most Londonnak - az új színek-ízek állandó forszírozásával - sikerült elkerülnie.

Más kérdés, hogy közben bukott is a vámon: abban az egy-két napban, amit szerb és egyiptomi komáival tölthetett, az lehetett a fő csapás iránya, hogy együtt flottul szólaljanak meg, ami a Di Shikere Kapelye magaslati "elborulásaihoz" képest visszafogott fejlemény. Na jó, azért ez így túlzás, no és csak a számok fele közösködik, mégis inkább a többire áll, amit az imént a hagyomány, az avantgárd és társai példás összefonódásáról mondtam. Ugyanakkor, megismétlem, annak viszont feltétlenül meggyőző bizonyítéka a Brotherhood Of Brass, hogy amikor kimerülni látszik egy tradíció, komoly tartalékokra lelhet a posztbábeli dialógusokban. És ha ezt megtoldjuk azzal az ígérettel, amit egy dalban Susan Sandler hangjából olvashatunk ki, nagyon izgatottan lehet Londonék következő dobására várni.

És akkor végképp tök mindegy, hogy inkább "követendő", mintsem "élenjáró" ez az album.

Marton László Távolodó

Piranha/Zenesegély, 2002

publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...