Színház: "Építsünk színházat?" (Leonce és Léna - Krétakör)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kormány egy zakó meg egy nyakkendő - legalábbis ezt nyújtja át fiának az apa, azaz Péter, Popo birodalmának királya Leoncénak. A ruhadarab és a hatalom egy számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de bízhatunk benne: a trónörökös belenő majd, vagy inkább beleöregszik. Schilling Árpád, a Krétakör Színház rendezője mostanában Georg Büchnerben utazik - nyilván nem bírja a jól megcsinált darabokat.

A kormány egy zakó meg egy nyakkendő - legalábbis ezt nyújtja át fiának az apa, azaz Péter, Popo birodalmának királya Leoncénak. A ruhadarab és a hatalom egy számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de bízhatunk benne: a trónörökös belenő majd, vagy inkább beleöregszik. Schilling Árpád, a Krétakör Színház rendezője mostanában Georg Büchnerben utazik - nyilván nem bírja a jól megcsinált darabokat.Merthogy a Leonce és Léna nincsen jól megcsinálva; igaz, a korábban született Danton halála és a töredékben maradt Woyzeck sem alkalmas arra, hogy rajtuk, velük vagy általuk oktassák a szabatos dramaturgiát - arra feltétlenül jobb a Neil Simon; azt pedig, hogy mitől lesz egy színdarab, úgysem lehet tanítani. A Leonce és Léna pedig jó, valahogyan.

Csak pokolian nehéz. Ezerfelé fut; a cselekmény is, a figurák is széttartanak, és mire összerendeződnek, már át is alakulnak. Schilling ugyan szokásához híven megint alaposan belemászott a szövegbe - két profi dramaturggal, Veress Annával és Kárpáti Péterrel -, mégis megtartotta azt a vezérfonalat, amely Büchner darabjában nincsen is. Hogy tehát eleinte az életunt, semmittevő Leonce és a hedonista, filozófiai alapon semmittevő Valerio semmittevése vétetik szemügyre - különös tekintettel a szabadság mint semmittevés, illetve cselekvésképtelenség aspektusára -, majd pedig az "isten csapása" köntösében jelentkező gyönyörűséges szerelem, Leonce és Léna találkozása meg az ő páros lázadásuk, amely (tragikus módon vajon?) a felsőbb akarat beteljesítésévé válik.

Ezúttal azok járnak jól, akik nem rohannak megnézni a Krétakör produkcióját, hanem kivárnak három-négy előadást, míg összerendeződik és feljavul az egész: talán létrejön benne, amit az alkotók létre akartak hozni. Merthogy momentán (a bemutató idején) ez is ezerfelé tart, mint a darab, csak másképpen.

Végig mindenki a színpadon van; pontosabban a játéktér szélén üldögélnek a szereplők - déja vu: Ruszt-féle fapados beavató színház. Olyan konvenció, amely feltételezi a közönséggel való szüntelen párbeszédet - de ez itt nem jön össze, és nem a mi hibánkból. Lagymatag kijátszás és kibeszélés van -

Valerio dinnyét zabál

(márciusban!), de "te nem kapsz!", szól oda a nézőnek, na, mit lehet erre mondani?

A közönség is renyhe - még szerencse, mert ez az összejátszás-összebeszélés nincs elvárva, kipróbálva és belekalkulálva; Renitens Kolléga néhány segítőkész és hangosabb nyögésére meglepett, zavart pillantások érkeznek a játszók felől. Interaktív színházat nehéz csinálni - én speciel nem is szeretem -; és az, hogy mi vagyunk a Büchner-féle "parasztok", és kelletlenül "vivátozunk", ha nagyon nógatnak, nos, az még nem az.

"Az ország olyan, mint egy végtelenül hamis perzsaszőnyeg" - nem hinném, hogy ez Büchner, viszont Schilling (vagy a szcenikáért felelős négy ember). Ez a hamis perzsa puha is, hamis is; jó találmány, rétegzett ötlet. És ilyen van még az előadásban sok. Például mindjárt a szereposztás. A főszereplésre szakosodni látszó Láng Annamária és Nagy Zsolt ezúttal karakterben remekel. Láng Annamária a nőiesített udvarmestert, Nagy Zsolt az Elnököt játssza, mindketten törpék, azazhogy térdelnek, de térdük fölött bábcipőben végződnek, tehát "mindenük megvan". Láng Annamária vihorászik, kezét a szája elé téve vakkant, zavarában a fejét ingatja és hamiskásan mosolyog; pont mint a Vezér titkárnője vagy egy női testőrféleség régen és most, és a hajcsavarók frissen hűlt helye a hajában, az fantasztikus. Nagy Zsolt pedig pontos és szellemes tükörkép, a szolga-etalon, aki mindig "zsénben" van, de mindig győz. Igaz, egyelőre mindkét alakítás betét jellegű.

A Büchner-leltár viszont megvan. Leonce a "szabad akarat" nevében lázad, persze tartalom nélkül, mert hisz komédia ez, vagy mi. És tényleg nevetséges, ahogy Bánki Gergely hasra dobja magát, de mire földet ér, a mozdulatból kivész az indulat, már csak lomhán nyafog, és panaszos világfájdalmát már egy Valerio-forma talpraesett léhűtő is idézőjelbe teszi. A történelem iszonyú fatalizmusára itten semmi szükség, de ott lebeg a fejünk fölött. A markáns körvonalakkal, ámde a körvonalakon belül nagy légüres térrel bíró Leonce Bánki Gergely alakításának első fele, melyet követ a második, a Lénába beleszerelmesedő enervált trónörökös megformálása. A két fél sem kapaszkodik még egymásba, legfeljebb Rába Roland Valeriója kerül egy lépéssel közelebb az államminiszterséghez, dinnyéhez, fügéhez meg a "komótos relígióhoz".

Léna színre lépésétől kezdve látszik készebbnek minden (igaz, innen könnyebb a darab is!). Szellemes ötlet a bőröndbe zárt fogadó - később több is ennél. A férfiak körül masírozó Nevelőnő-Léna páros erősen komikus effekt; nemcsak azért, mert a Nevelőnőt és a maszkos-bokacsörgős Rosettát is alakító Péterfy Borbála szellemes karikatúráját adja a romantikus karaktereknek, hanem mert Sárosdi Lilla Lénája -

ez a világra rácsodálkozó lencsibaba

- vonszoltatja magát, mint egy rongybaba. Vagy mint egy bábu - merthogy az egymásra találás és Leonce öngyilkos rohama is gyönyörű bábjáték bőröndnyi térben; teteje az ég, alja a fű. (E sorok írója emlékszik ilyenre a Szikora rendezte Csongorból, de ez itt most nem idézet, hanem újra - nyilván sokadszor - ki van találva.) És bár Leonce nem végezheti serlegbe fúlva, mert Valerio elveszi tőle a serleget, azért a bábura csak rácsukják a bőrönd fedelét, ez pedig majdnem halál.

Jók a bábok, jók a jelmezek, és jó, hogy a krétakörösök megint maguk zenélnek, mert a Schilling kedvelte teátralitásnak egyik igen intenzív eleme ez. Jó az is, hogy a darabból kilógó "építsünk színházat?" - ráadásul az ismét csak határozatlan Leonce kérdése ez, amelyre Léna tudna válaszolni - nem kapott semmi aláhúzást, pedig éppen Schilling Árpád társulatánál éppen ez év márciusában járva ilyes gondolatok tolulnak az ember fejébe.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...