Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Sugár János Tűz a múzeumban című tervét nem a Kiscelliben, hanem a Nemzeti Galériában kellene megvalósítani, és akkor a mű kellően be tudna ágyazódni a kortárs muzeológia legaktuálisabb, igaz, önmagától soha meg nem oldódó problémakörébe. Az önkéntes tűzőrzők az Élet és Irodalom olvasói táborából kerülnének ki. A padlótűz barátságos fényénél megbeszélhetnénk, hogy mi kérhető számon a Nemzeti Galérián és mi nem, illetve, hogy miért nem érdekelte a kutyát se a nagy hevületben a Vajda Lajos-kiállítás.
Az eredeti tervnek ugyanakkor nincs szándékában bekapcsolódni a művészettörténészek zátonyos vitájába a múzeumi működésről, hanem Vigh Tamás 1956-os emlékművének a múzeumi transzplantációjaként szerepel a Platán Galéria kiállításán. A Kossuth téren, ott, ahol a márványobeliszk áll, mindennap tüzet rakna a Parlamentből kijövő két ember, és késő éjszakáig táplálnák, hogy ki ne aludjon a láng, az emlékezők pedig körülállnák. Ezt az eleven emlékezetet feltételező monumentumot ma biztosan public artnak mondanánk, vagyis utolérte az idő, amikor befogadói tekintetben feltétlenül van létjogosultsága az ilyen gondolatnak, még ha a gyakorlati megvalósíthatósága az elkötelezettség hiányában erősen kétséges is. Sugár János akkor vette elő volt szobrászmesterének a javaslatát, amikor az idő rekontextualizációs ereje elegendőnek tűnt egy termékeny konfliktus megteremtéséhez. A Kiscelli Múzeum tüzének 24 órás őrzésére Sugár számításai szerint körülbelül 160 háromórás ügyeletre van szükség. Amikor ott jártam a Platán Galériában, négy jelentkező nevét láttam. A mű megvalósulásának feltétele a közönség figyelme és részt vevő hajlama, olyasfajta aktivitás, amelynek a próbáját nem feltétlenül szoktuk kiállni.
Tavaly ősszel négy vidéki nagyvárosban, korábban Budapesten is lehetett találkozni az Elnézést feliratú táblákkal, jó magasan, a közlekedési táblák fölött. A hat helyszín fotódokumentációját és a leszerelt, karcolásnyomos táblákat elválasztó fal a működőképes közegétől megfosztott tárgy és az emléke közötti távolságot jelenti.
A semleges galériatérben azonban a köztéren eleven, reakciót provokáló munka ténylegesen dokumentálhatatlan, mert a definíciós értékű mondatokat magukkal vitték az emberek, akik találkoztak velük. Csak el lehet képzelni, hogy mit gondolhattak az agresszív autós közegben és a szédelgő gyalogosokéban. Az ilyen típusú public art munka mindig ütközteti a társadalom valós állapotát azzal az imaginárius képpel, amely a művész konfrontációs igényéből megszületik, de a találkozásnak nincs mérhető következménye. Nem tudjuk, hogy attól a naptól kezdve többen kérnek-e majd elnézést a boltban, a dugóban, a játszótéren. Azt mindenesetre tudni lehet, hogy a művész mit szeretne. Látszólag kevesebbet, mint a táblaképfestő, aki a műkereskedelem rétegzett csatornáin keresztül a múzeumok raktárainak örökkévalósága felé hajózik, mert nem számol azzal, hogy van kánon, amely értelmes kontextust képes teremteni a műve számára néhány évtized múlva is. Másrészt többet, mert eredményt akar, azonnal: változzon meg az életem attól, hogy találkoztam a táblával a Batthyány Lajos téren. A kortárs művészet látszólagos szerénysége mögött nagy, imponáló elszántság van, és Sugár János a '80-as évek eleje óta tudja, hogy felépülni csak a konfliktust követően lehet, és hogy a szellemi, társadalmi passzivitás elviselhetetlen, a konformizmus kibírhatatlan. Ezt a szemléletet a szerencséjének is köszönheti, amely Erdély Miklós közelébe sodorta, ahol sok egyéb mellett megtapasztalta a periférián való létezés szabadságát, a másokkal való közös munka reflexív otthonosságát és a társadalmi tudatosságot azokban az években, amelyek a múltfeledtetés legelszántabb évei voltak.
Időnként saját műveit is a mikrotörténelem próbáinak teszi ki azért, hogy kiderüljön egy-egy koncepció életképessége vagy koridegensége. Oeuvre című kiállítását például a Stúdió Galériában 1986-ban és 1996-ban is megrendezte. A Platán Galériában kiállított harmadik mű, A tíz legnépszerűbb politikus démonai a kupacba hordott fekete-fehér emberfejekkel része volt a 2004-ben a Műcsarnokban kiállított Tekézés képzeletbeli barátokkal című munkának.
Most a részletet önállósította, és a cím ereje által rekontextualizálta, de mint a többi munka, ez is csak akkor működik, ha a nézőnek vannak politikai reflexei. Ezek a reflexek az utóbbi években egyre csak élesednek, ami kedvez a magyarországi public art művészeinek, akik azt próbálják elérni, hogy mint Sugár mondja, valahogy "hasra essenek" bennük. "Mert arról szól a művészet, hogy egy komplex, ellentmondásokkal terhes világban hogyan tudunk a gondolkodásmód flexibilitásán javítani. Hogyan lehet olyasmit csinálni, ami az elfogadható és az elfogadhatatlan, az érthető és az érthetetlen határán van." Arról is szól, hogy fokozható-e a befogadói és az interpretációs radikalizmus, és hogy növelhető-e a kritikus jelenlét a társadalomban, amelynek a korhadt struktúráival a nyilvános térben szembesítenek bennünket. Ott ugyan még nem tartunk, hogy az ilyesféle szándékokról szűkebb körön kívül komolyan beszélhessen valaki, mert beleragadtunk a szkepszisbe és a cinizmusba, amely vakká tesz múlt és jövő tekintetében, de Sugár János néhány éven belül biztosan újra meg fogja próbálni.
Lengyel Intézet, Platán Galéria - megtekinthető április 10-ig.
