Képzőművészet - Termékeny konfliktusok - Tűz a múzeumban - Sugár János egyéni kiállítása

  • Kürti Emese
  • 2009. március 19.

Zene

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Sugár János Tűz a múzeumban című tervét nem a Kiscelliben, hanem a Nemzeti Galériában kellene megvalósítani, és akkor a mű kellően be tudna ágyazódni a kortárs muzeológia legaktuálisabb, igaz, önmagától soha meg nem oldódó problémakörébe. Az önkéntes tűzőrzők az Élet és Irodalom olvasói táborából kerülnének ki. A padlótűz barátságos fényénél megbeszélhetnénk, hogy mi kérhető számon a Nemzeti Galérián és mi nem, illetve, hogy miért nem érdekelte a kutyát se a nagy hevületben a Vajda Lajos-kiállítás. Kürti Emese

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Sugár János Tűz a múzeumban című tervét nem a Kiscelliben, hanem a Nemzeti Galériában kellene megvalósítani, és akkor a mű kellően be tudna ágyazódni a kortárs muzeológia legaktuálisabb, igaz, önmagától soha meg nem oldódó problémakörébe. Az önkéntes tűzőrzők az Élet és Irodalom olvasói táborából kerülnének ki. A padlótűz barátságos fényénél megbeszélhetnénk, hogy mi kérhető számon a Nemzeti Galérián és mi nem, illetve, hogy miért nem érdekelte a kutyát se a nagy hevületben a Vajda Lajos-kiállítás.

Az eredeti tervnek ugyanakkor nincs szándékában bekapcsolódni a művészettörténészek zátonyos vitájába a múzeumi működésről, hanem Vigh Tamás 1956-os emlékművének a múzeumi transzplantációjaként szerepel a Platán Galéria kiállításán. A Kossuth téren, ott, ahol a márványobeliszk áll, mindennap tüzet rakna a Parlamentből kijövő két ember, és késő éjszakáig táplálnák, hogy ki ne aludjon a láng, az emlékezők pedig körülállnák. Ezt az eleven emlékezetet feltételező monumentumot ma biztosan public artnak mondanánk, vagyis utolérte az idő, amikor befogadói tekintetben feltétlenül van létjogosultsága az ilyen gondolatnak, még ha a gyakorlati megvalósíthatósága az elkötelezettség hiányában erősen kétséges is. Sugár János akkor vette elő volt szobrászmesterének a javaslatát, amikor az idő rekontextualizációs ereje elegendőnek tűnt egy termékeny konfliktus megteremtéséhez. A Kiscelli Múzeum tüzének 24 órás őrzésére Sugár számításai szerint körülbelül 160 háromórás ügyeletre van szükség. Amikor ott jártam a Platán Galériában, négy jelentkező nevét láttam. A mű megvalósulásának feltétele a közönség figyelme és részt vevő hajlama, olyasfajta aktivitás, amelynek a próbáját nem feltétlenül szoktuk kiállni.

Tavaly ősszel négy vidéki nagyvárosban, korábban Budapesten is lehetett találkozni az Elnézést feliratú táblákkal, jó magasan, a közlekedési táblák fölött. A hat helyszín fotódokumentációját és a leszerelt, karcolásnyomos táblákat elválasztó fal a működőképes közegétől megfosztott tárgy és az emléke közötti távolságot jelenti.

A semleges galériatérben azonban a köztéren eleven, reakciót provokáló munka ténylegesen dokumentálhatatlan, mert a definíciós értékű mondatokat magukkal vitték az emberek, akik találkoztak velük. Csak el lehet képzelni, hogy mit gondolhattak az agresszív autós közegben és a szédelgő gyalogosokéban. Az ilyen típusú public art munka mindig ütközteti a társadalom valós állapotát azzal az imaginárius képpel, amely a művész konfrontációs igényéből megszületik, de a találkozásnak nincs mérhető következménye. Nem tudjuk, hogy attól a naptól kezdve többen kérnek-e majd elnézést a boltban, a dugóban, a játszótéren. Azt mindenesetre tudni lehet, hogy a művész mit szeretne. Látszólag kevesebbet, mint a táblaképfestő, aki a műkereskedelem rétegzett csatornáin keresztül a múzeumok raktárainak örökkévalósága felé hajózik, mert nem számol azzal, hogy van kánon, amely értelmes kontextust képes teremteni a műve számára néhány évtized múlva is. Másrészt többet, mert eredményt akar, azonnal: változzon meg az életem attól, hogy találkoztam a táblával a Batthyány Lajos téren. A kortárs művészet látszólagos szerénysége mögött nagy, imponáló elszántság van, és Sugár János a '80-as évek eleje óta tudja, hogy felépülni csak a konfliktust követően lehet, és hogy a szellemi, társadalmi passzivitás elviselhetetlen, a konformizmus kibírhatatlan. Ezt a szemléletet a szerencséjének is köszönheti, amely Erdély Miklós közelébe sodorta, ahol sok egyéb mellett megtapasztalta a periférián való létezés szabadságát, a másokkal való közös munka reflexív otthonosságát és a társadalmi tudatosságot azokban az években, amelyek a múltfeledtetés legelszántabb évei voltak.

Időnként saját műveit is a mikrotörténelem próbáinak teszi ki azért, hogy kiderüljön egy-egy koncepció életképessége vagy koridegensége. Oeuvre című kiállítását például a Stúdió Galériában 1986-ban és 1996-ban is megrendezte. A Platán Galériában kiállított harmadik mű, A tíz legnépszerűbb politikus démonai a kupacba hordott fekete-fehér emberfejekkel része volt a 2004-ben a Műcsarnokban kiállított Tekézés képzeletbeli barátokkal című munkának.

Most a részletet önállósította, és a cím ereje által rekontextualizálta, de mint a többi munka, ez is csak akkor működik, ha a nézőnek vannak politikai reflexei. Ezek a reflexek az utóbbi években egyre csak élesednek, ami kedvez a magyarországi public art művészeinek, akik azt próbálják elérni, hogy mint Sugár mondja, valahogy "hasra essenek" bennük. "Mert arról szól a művészet, hogy egy komplex, ellentmondásokkal terhes világban hogyan tudunk a gondolkodásmód flexibilitásán javítani. Hogyan lehet olyasmit csinálni, ami az elfogadható és az elfogadhatatlan, az érthető és az érthetetlen határán van." Arról is szól, hogy fokozható-e a befogadói és az interpretációs radikalizmus, és hogy növelhető-e a kritikus jelenlét a társadalomban, amelynek a korhadt struktúráival a nyilvános térben szembesítenek bennünket. Ott ugyan még nem tartunk, hogy az ilyesféle szándékokról szűkebb körön kívül komolyan beszélhessen valaki, mert beleragadtunk a szkepszisbe és a cinizmusba, amely vakká tesz múlt és jövő tekintetében, de Sugár János néhány éven belül biztosan újra meg fogja próbálni.

Lengyel Intézet, Platán Galéria - megtekinthető április 10-ig.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.