Egy viszonylag csöndes, átlagos színházi hét legfőbb tapasztalata: "a kor foglalatjai és rövid krónikái" (így nevezi Shakespeare a színészt) ma sincsenek könnyű helyzetben (akkor sem voltak, ugye). A kor olyan, amilyen - benne a színház ugyancsak. De neki, mármint a színésznek mégiscsak erről kell krónikát írnia.
Megnéztem a Pesti Színházban Goldoni darabját, A chioggiai csetepatét. Bőkezű mű ez, akárcsak Goldoni legtöbb munkája: belefér minden a mediterrán vérbőségtől a ká-európai melankóliáig. Felkínálja magát: helyszínnek például ezt a Goldoni-féle terecskét, ahol annyi történet játszódott már; aztán a szerepeit is, szám szerint tizenkettőt, amelyek mindegyike alkalmas arra, hogy élettel, sorssal, karakterrel töltse fel a színész. Cselekménye csak annyi, amennyi a szereplők helyzetéből és vágyaiból következik: öt nő, hét férfi meg a szerelem. Goldoni, mondom.
Forgács Péter rendező a Novák Eszter és Kárpáti Péter által átdolgozott verziót vette alapul (nota bene: az például nem is terecskén játszódott!), és a szerepeket túlnyomórészt a Vígszínház fiatal és fiatal-középkorú színészeire osztotta, egy-két idősebb kollégával kiegészítve. Füzér Anni látványos díszletet tervezett: száradó ruhák kerítik a színpadot, és lógnak be fölé - nyilván a hétköznapok erős jelenléte ez: mosni kell... Erősnek erős: maga alá temeti a színészeket is.
Akik meglehetős tétován bolyonganak a ruhaszárító kötelek alatt és között: tessék-lássék bonyolódnak a veszekedések és kibékülések, sem egyiknek, sem másiknak nincsen súlya semmi. Előbb az asszonykórus igyekszik kitenni magáért - és mire meg tudnánk különböztetni őket egymástól, már megjelennek a férfiak, és kezdődik elölről az egész ki-kicsoda. Két markáns figura van mindössze: a Luciettát játszó Petrik Andrea (végzős főiskolás) kitalálta, milyen legyen ez a lány: dacos, sprőd és szuverén; és a meglett rutinié Borbiczki Ferenc Fortunato szerepében az érthetetlenségig fokozott beszédtempóval - ahogy mondani szokás - elviszi a tejfölt. De Goldoni darabja azért nem lett eljátszva.
Megnéztem aztán a Radnóti Színházban egy új magyar darabot - itt legalább nincs előkép. Török Ferenc, Kovács Krisztina és Bereményi Géza írta, Apacsok a címe. Érzékeny-eleven problémát érint, többet is: az ügynökkérdést, a történelmi amnéziára való kollektív hajlamot és ennek következményeit. Az indiánosdit játszó társaság tán valóban azért kezdett szerepjátékba a diktatúra legkeményebb éveiben, hogy fölépítse a maga virtuális valóságát (ma ezrével kínál ilyesmit a világháló); még az is lehet, hogy ez valamiféle ellenállásszámba ment - de erről ez a darab nem szól. Ügyes történet: keretes generációs mese arról, hogy egy mai fiatal a nagyapja indiános múltjáról filmet csinálna, és a kuratórium egyik tagja a történetben a saját apjának ifjúságára ismer. Török Ferenc filmrendező első színházi rendezése szinopszis.
Filmes a díszlet is, vagyis vetített; gyorsak, pergők a jelenetek, akárha snittek volnának. Előbb a mából vágtatunk vissza a múltba, egészen addig, amíg elérünk a reménybeli filmrendező nagyapjának beszervezéséig - majd egy éles hátraarccal elindulunk visszafelé, és elérkezünk a máig. Közben kirajzolódik a besúgó és a besúgott története - nagy vonalakban, vázlatosan.
Az első percek után fölismerhető az előadást mozgató dramaturgiai rugó működése - izgalmat ettől kezdve legföljebb az tartogathatna, ha nemcsak az időben, hanem a drámában is egyre mélyebbre jutnánk. De mivel a forma erős - maradunk a felszínen.
Illetve maradnánk, ha nem lépne színre egy-két színész, akik e pörgős-klipes vágtában is képesek figurát teremteni, annak ellenére, hogy egy-egy színészre több szerep is jut. Csányi Sándor, aki a besúgót, az indián törzs varázslóját, valamint az egykori besúgó unokáját, a leendő filmrendezőt játssza, egy drámaian és meghökkentően könnyed menet végén írja alá azt a bizonyos papírt. És ez a könnyedség súlyos tud lenni a vetített háttér előtt is: nem a halálos fenyegetettség, még csak nem is a családdal, a szeretettekkel való zsarolás árnyékában keletkezett ez a besúgó, hanem a szolid békén hagyás reményében. A beszervezőt és a későbbi tartótisztet Szervét Tibor játssza, aki ugyancsak könnyedén, kellemesen okos és tárgyszerű modorban veszi rá leendő ügynökét az árulásra. Legjobb barátját, az apacsok főnökét árulja el, aki a szokásos rejtélyes körülmények között lesz öngyilkos a börtönben.
Ez a két alakítás viszi el a hátán az előadást, amelyben egyébként a Radnóti jó karban lévő társulatának más tagjai is a szokott jó formájukat hozzák: Csomós Mari, Schneider Zoltán, Kocsó Gábor, Wéber Kata és a többiek. Pedig nincs könnyű dolguk, például jó szerepük sincsen: a nagy leleményt, ezt az oda-vissza dramaturgiát kell kiszolgálniuk, gyorsöltözniük számtalanszor, beállni képbe, és hatásosan mutatni, kik ők. A szöveg is darabos - egyes mondatok jelszószerűen ugranak ki belőle, és persze vissza is térnek a ritmusosan érkező párjelenetben.
Mindazonáltal elgondolkodtató a sztori - az pedig, hogy az előcsarnokban, a ruhatár előtt egy elmúlt kor rosszul behegedt sebeiről folyik a szó, elsősorban a színészeknek köszönhető. Nekik hittük el, hogy mily korban éltünk itt e földön: krónikát írtak.
Pesti Színház, március 5., Radnóti Színház, március 12.
