Zene

A Da Vinci-kód előzményében egy svájci laboratóriumból ellopják az antianyagot, amivel a teremtést lehetne modellezni: a semmiből jönne létre tehát valami (az ilyesmi a moziban szokott legkevésbé sikerülni). A véres lábnyomok a levegőben egyenest Vatikánba vezetnek, meg egy titkos társaság, az Illuminátusok karmaiba, ők valami régi sérelemért akarnak a róm. kat. egyházon bosszút állni. Színre lép már ismert professzorunk, Tom Hanks (Langdon prof.), s mint az előző filmben (csak itt csinibb parókában) hozza a nagyon-nagyon okos tudósi formát. De itt az előzőekben megismert Audrey Tautounál kissé szexibb Ayelet Zurer (Dottoressa Vittoria Vetra) is, elég egy éles pillantása, és elhiszem: ez a nő egyaránt ért az antianyaghoz és a betegségek diagnosztizálásához, úgy, hogy közben a frizuráját is karbantartja.

Ezt a filmet is jócskán megelőzte a híre, hogy ez ám Hollywood egyik vezető csúnya, rossz fiújának (Mickey Rourke-nak) a nagy kambekkje, mit követett rettentő díj- és jelöléseső, Velencétől Boncidáig, s tovább. Be kéne tiltani a világ további zsugorodását, küzdeni kéne a globalizáció és az információáramlás ellen, mert így egyre unalmasabb ez az egész. Jelen esetben például e hírek sokkal érdekesebbek voltak, mint a mű maga.

Valami olyasmit írtunk négy éve a szerző Before Dawn című, dúsan díjazott korábbi kisfilmjéről, hogy egy mívesen megmunkált doboz, amibe azt raksz, amit akarsz. Éppenséggel volt tehát időnk azon gondolkodni, hogy most akkor ki kivel is van. Beülök a moziba, és azt mondom, hogy "na, film, lássuk, mit kezdesz velem"? Vagy inkább úgy, hogy beülök a moziba, jön a film, s azt mondja: "szépfiú, csinálj velem, amit akarsz"?

Kíváncsi voltam, hogy a Kogart kiállítása hozzá tud-e tenni valamit a magyar festészet legjobban feldolgozott korszakához, amelyet ráadásul nem a bejáratott magyarországi terminológiának megfelelően hirdetnek, hanem az impresszionizmus egyetemesen kidolgozott népszerűségére bíznak rá. A gyanakvó természet már számító marketingesekről fantáziál. De a Kogart ezúttal olyan portékát akar eladni, amelyen valaki több évtizeden keresztül dolgozott, és ha itt-ott vannak is fenntartásaink, ennek a munkának a kutatói eredményességét senki sem kérdőjelezheti meg. Szinyei Merse Anna a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészeként hosszú időn keresztül foglalkozott a XIX. század festészetével, mostani munkája pedig a Kogart Házban nem az a legitimációgyanús ügy, amely elő szokott fordulni olyankor, amikor a műkereskedelem saját céljainak rendeli alá a múzeumi szakmát. Szerencsésebb volna ugyan a két szféra különválasztása, mert a katalógus szövegében néhol furcsán veszi ki magát a kurátor múzeumi öntudata, de az is igaz, hogy a végeredményt tekintve mindannyian jobban járunk, ha a magánszektor szakmailag korrekt kiállításokba fekteti a pénzét.

John Webster igen fiatalon vetette papírra a (korabeli szokásokhoz híven - lásd Shakespeare - különböző forrásokból átdolgozott) Amalfi hercegnőt, és szerintem maga sem gondolta volna, hogy a század egyik szuperpopuláris színpadi opusát sikerült létrehoznia; a színrevitel tekintetében bizony olykor verte Shakespeare-t (már ha leszámítjuk a Globe repertoárját). Rémdráma ez a javából; előbb egy, majd egy második család is belepusztul, valamint egy nem besúgó karakterű besúgó meghasonlik önmagával. Közben lázadás, öntudat, felmagasztosulás; titkos szenvedélyek, magasröptű ambíciók, összeesküvés és kegyetlen vérbosszú; nagyszerű és kisszerű halálok: van itt minden, csak győzzük meglátni, amit lehet.

Ha van olyan, hogy trendszag, akkor Fabricius Gábor könyve egyenesen bűzlik. A 2009-es könyvfesztiválra piacra dobott könyvtárgy szinte minden tekintetben példamutató alkotás lehet a könyvszakma számára: profin megtervezett kötet, jól olvasható tördelés, igényes papír, szépen a szöveg közé szerkesztett illusztrációk, lekerekített lapélek. Jó kézbe fogni, forgatni, ráadásul, ahogy az egy média- és marketingterületen hírnevet szerzett alkotóhoz illik, a könyvhöz gondosan megtervezett weboldal tartozik, vonatkozó MySpace- és Facebook-profilokkal és a lelkesedéstől ájuldozó rajongói bejegyzésekkel. A kötet vizuális megjelenése szigorúan a két legdivatosabb színen, a feketén és a rózsaszínen alapul, amit a két, vonatkozó színű könyvjelző is megerősít. De várjunk csak:

Mintha az első filmes Pierre Schöller maga sem tudná, merre tartson a négyéves Enzo és a versailles-i kastély mögött kunyhót építő Damien története. Hőseink hajléktalanok, Enzót az anyja egyetlen szó nélkül Damienre bízza az együtt töltött éjszaka után.

Két évvel ezelőtt úgy tetszett, Bill Callahan azért vált meg a közel húsz éven át használt művésznevétől, a Smogtól, és készített egy lemezt azon a néven, ami az anyakönyvében áll, mert a korábbi anyagaitól sokban eltérő (rockosabb, könnyedebb, konvencionálisabb) zenét szeretett volna játszani. Az új anyag java részén viszont alapvetően ismét azt az elegáns, melankolikus folkzenét játssza, amit az 1993 utáni érett (azaz már nem az albérleti hálószobájában, három centből készített) Smog-lemezekről ismerhetni.

Dortmunder - hallgathat erre a névre egy krimisorozat főhőse!? Talán csak akkor, ha megteremtőjében elég erős a parodisztikus szándék. Olyannyira, hogy ráadásul még odakeni a John Archibald keresztneveket is.

Jeremy Greenspan már jó évtizede írja sajátos hangulatú számait - az első időkben még a (kép)regényes álnevű Johnny Dark volt az alkotótársa, ám mire befutott a duó, már a korábbi technikus, Matthew Didemus szerepelt a helyén. Első két albumuk egyaránt nagy és megérdemelt sikert aratott, a fiúk pedig többek között remekbe szabott remixekkel (a Mobius Bandnek és Sally Shapirónak készített átiratokat bízvást betehetik a leendő emlékalbumba), valamint vendégszereplésekkel öregbítették hírnevüket (Greenspan énekel például Morgan Geist tavalyi, Double Night Time című fajsúlyos elektropopalbumán).

Micsoda bevonulás! Ahogy Ed Harris és Viggo Mortensen - utóbbi kimért hangalámondásától kísérve - komótosan belovagolnak a vadnyugati porfészekbe, szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy megannyi hőstelenített western után ismét talpig héroszokkal számolhatunk. Bár már a főcím előtt is gyaníthattuk volna, hisz Jeremy Irons cowboykalappal a fején sehogyan sem összeegyeztethető a korhűséggel, flegma főgonoszként azonban nagyon is sok keresnivalója van ebben az eredetileg Robert P.

Takeshi Kitano megannyi kreatív és megélhetési elfoglaltsága közül nálunk a filmrendezői és a színészi a legismertebb, földijei azonban akkor se vonnák fel a szemöldöküket, ha talkshow-házigazdaként vagy tévés műsorvezetőként konferálnák fel a mi rendezőnket. Kitano íróként sem ma kezdte a pályát, s bár a Fiú című novelláskötete révén aligha látunk rá a teljes írói életműre, még mindig beljebb vagyunk, mint például a festő vagy a sztepptáncos Kitano megismerésében.

Miért is szerethetem a kortárs táncot? A Budapesti Tánciskola (BUTI) bemutatóján választ kaphattam a kérdésre. Hát például ezért, amit Angelus Iván tanítványai (néhányan már maguk is önálló koreográfusok, például Hód Adrienn, a Hodworks vezetője) képviselnek a színpadon.

Képtelen vagyok fölérni ésszel, hogyan lehet egy nem is olyan túl régen, minden bizonnyal látványos módon épült, komoly kiterjedésű, igaz, föld alatti építményrendszerről csak úgy egyszerűen megfeledkezni. Márpedig ez történt, és ezt a feltárást irányító régész is megerősíti a nyárias délutánon összesereglő nagyszámú érdeklődő előtt: a Várbazár (később Ifipark) építésekor, az 1870-es években, vélhetően ugyancsak Ybl Miklós tervei alapján mélyítették és fedték be pilléreken nyugvó hevederívek segítségével a Duna-parton végighúzódó vízkezelő rendszert, amelynek a látható része maga az eredetileg szivattyúháznak épült Várkert kioszk volt.