Schöller jó adag pátosszal beszél a hajléktalanlétrõl, amibõl a végére annyi kerekedik ki, hogy ha van benned elég akaraterõ, akkor viszszajutsz a társadalomba, ám ha nem próbálkozol vagy gyenge vagy, akkor gyökértelen számkivetett maradsz. Mindez nemcsak leírva kerítésszaggató közhely, a filmelbeszélés is alig bírja el: idealizált hajléktalanéletet illusztráló jeleneteket látunk, de a lényeg minden esetben elmarad, Schöller hagyja a forgatókönyvet magától leereszteni, s a könnyebben eladható végét ragadja meg tárgyának (ami azért is furcsa, mert mostanáig kizárólag forgatókönyvíró volt).
Az elõadásmód végig a realizmus és a költõiség között ingadozik, ez azonban nem tûnik szándékos egyensúlyozásnak, inkább holmi határozatlanságnak. Ahhoz, hogy a Versailles realista dráma legyen, hiteles körülményekre, átlátható indokokra, jobban motivált és alaposabban megrajzolt alakokra volna szükség, ahhoz, hogy közelítsen a poétikus film felé, legalább részben el kéne emelkednie a realista alapoktól. A kettõ között billegve elveszti a súlyát, és tét nélküli mûvészkedéssé válik.
Forgalmazza a Budapest Film
*
