Két évvel ezelõtt úgy tetszett, Bill Callahan azért vált meg a közel húsz éven át használt mûvésznevétõl, a Smogtól, és készített egy lemezt azon a néven, ami az anyakönyvében áll, mert a korábbi anyagaitól sokban eltérõ (rockosabb, könnyedebb, konvencionálisabb) zenét szeretett volna játszani. Az új anyag java részén viszont alapvetõen ismét azt az elegáns, melankolikus folkzenét játssza, amit az 1993 utáni érett (azaz már nem az albérleti hálószobájában, három centbõl készített) Smog-lemezekrõl ismerhetni. A visszahátrálás érthetõ, hiszen a két évvel ezelõtti lemez nem volt igazán átütõ, s az annak világára emlékeztetõ, szabálykövetõbb új dalokról (mint amilyen az Eid Ma Clack Shaw vagy a My Friend) sem állítható más, mint hogy sûrûségükben és szuggesztivitásukban elmaradnak a balladák minõségétõl. Ugyanakkor az önmagukban kiváló lassúk sem képesek olyan erõvel megszólalni ezúttal, mint mondjuk a 2005-ös A River Ain't Too Much To Love keringõritmusban elõadott csodás tételei, s ezért legfõképp a túlhangszereltség a felelõs. Callahan ugyanis akkor a leginkább magával ragadó, amikor a repetitív akusztikus gitártémái és a kivételesen kifejezõ baritonján énekbeszélt dallamai kerülhetnek az elõtérbe, minden más pedig inkább csak a hátteret színezi, mint például a cselló, a nõi ének és a zongora a Rococo Zephyrben. A szinte az öszszes többi számba betolakodó édeskés, hivalkodó vonósbetétek annyi napfényt vonzanak, amennyi már némiképp kifakítja a põreség marylandi mesterét.
Drag City, 2009
**** alá
