Képtelen vagyok fölérni ésszel, hogyan lehet egy nem is olyan túl régen, minden bizonnyal látványos módon épült, komoly kiterjedésû, igaz, föld alatti építményrendszerrõl csak úgy egyszerûen megfeledkezni. Márpedig ez történt, és ezt a feltárást irányító régész is megerõsíti a nyárias délutánon összesereglõ nagyszámú érdeklõdõ elõtt: a Várbazár (késõbb Ifipark) építésekor, az 1870-es években, vélhetõen ugyancsak Ybl Miklós tervei alapján mélyítették és fedték be pilléreken nyugvó hevederívek segítségével a Duna-parton végighúzódó vízkezelõ rendszert, amelynek a látható része maga az eredetileg szivattyúháznak épült Várkert kioszk volt. Innen nyomták föl a vizet az 1870-es évektõl a királyi palotába, ámde hamarosan kiépült a fõváros egységes vízvezetékrendszere, és így a ciszternák fölöslegessé váltak, majd feledésbe merültek. A budai fõgyûjtõ csatorna építése során elõször egy oldalsó alagútba ütköztek a munkagépek, és csak ezután találták meg a boltíves termeket, amelyek közül az egyik legnagyobbat nyitották meg a nagyközönség hétvégi épülésére.
A kaland ígéretesnek tûnik: hoszszú alumíniumlétra támaszkodik a lejárat falának, odalent nedves sötét, az eseményt hirdetõ weboldalak vízálló cipõt és zseblámpát javasoltak az érdeklõdõknek. A termek feltárását végzõ régész elmondja, hogy még most sem tudják pontosan, hogyan is mûködött a víztisztító és -tározó rendszer, miután a tervei mindeddig nem kerültek elõ. Hoszszas és türelmes várakozás után jutunk le a vaskos oszlopok és lágy hajlatú boltívek közé - sajnos az örökségvédelmi hivatal elnökével együtt, akinek a jelenléte derûs kollegiális magánbeszélgetésre készteti mindaddig párbeszédkész vezetõnket. Eközben mi körbejárunk zseblámpáink fényében a víztisztítás céljából a márványpadlóra hordott, a víz kiszivattyúzása után még sáros sóderen - nem sokat várva, és nem is csalódva, hiszen nem annyira a látvány, mint az exkluzivitása képezi sajátos élményünk anyagát.
A Várkert kioszk mellett, május 9.
****
