Zene

A bágyadt nyári hónapokon átsegítő kötelező hiphoplemez idén kissé késve érkezett, mintha kivárta volna a kánikulát. A műfaj két legnagyobbika hozta össze, csak úgy soron kívül. Jártak-keltek a világban, felvettek ezt-azt, szinte látom, ahogy a lábukat a medencébe lógatva szórakoznak a rímekkel. Ám a jóléti hiphop e két gigászának közös mókája valahogy nem izgatta fel a nagyérdeműt. Jobb körökben úgy tartják, Jay-Z a fekete lemeze óta csak rombolja a renoméját, Kanye pedig már akkor elásta magát, amikor kiváló producerből közepes rapperré avanzsált. Na, de elég az előítéletekből.

Ezekben a napokban, hónapokban, amikor már közhelyszámba megy, hogy a magnókazetták után a CD-k ideje is leáldozott, és még nincs válasz arra a kérdésre, hogy miért fizessünk a zenék digitális forrásaiért, ha fizetés nélkül is elérhetők, a parázó lemezpiacon egyre jelentősebb teret és rangot kapnak a vinyljunkie-kra szabott áruk.

Talán még nem tűnt fel mindenkinek, de a videomegosztóknak hála jelentős paradigmaváltás történt a gagyigyártás piacán. Az uhrinbenedekek, vagyis a látványosan tehetségtelen, de önnön produkciójukat véresen komolyan vevő performerek sikereit megirigyelve a wannabe-sztárok egy része immáron direkt gagyit készít, az anyázós komment elvégre éppolyan hasznos forgalomgenerátor, mint a dicsérő.

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét.

b> A progresszívabb Die In The Process album címadó dalával indított a Noise of Human Art az idei Gyár Fesztivál péntek estéjén. A hároméves, most már az Azfeszt szerepét is átvevő miskolci fesztivál rockos-metálos közönsége a triphopos elektronikus muzsikára nem engedte el magát igazán - legalábbis a koncert első kétharmadában. A spanyol Minerva Díaz Pérezt idén a brazil Camila De Oliveria gitáros-énekesnő és a cseh származású Susie Gamboa vokalista váltotta a zenekarban; ezzel együtt a N.O.H.A.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait Oslóban - ami ma simán beillene szalagcímnek, az a Hóember megjelenésekor (2007) nem volt több puszta regénybeharangozónál. Nem mintha Harry Holénak, a norvég krimigyáros nyomozójának bármiféle beharangozásra szüksége lett volna; mire ez a hetedik esete megjelent (nálunk 4 kötetesre rúg a nyomozó múltja), már egy nagy múltú karakter magabiztosságával lendülhetett másnaposan akcióba.

Egy szórakoztatónak szánt előadás a végzős színművészetis osztály meg néhány más fiatal színész közreműködésével, ráadásul egy Tarantino-film alapján a papírforma szerint nem lehet nagyon rossz, pláne, ha az átírt filmszövegben nem ékszerrablás, hanem Andy Vajna pénzének lenyúlása a konfliktus alapja. Ezek után tényleg kifejezetten meglepő, hogy az előadás minden elképzelhető szempontból sikerületlen. Eleve hogy lehet egy Tarantino-szöveget unalmasan előadni? Márpedig itt kiirtották a legendás jelenetekből az összes feszültséget.

Countryénekesnek lenni egyike lehet a világ legmegerőltetőbb mesterségeinek, mert ha hiszünk Hollywoodnak, és mi okunk lenne kételkedni, akkor látnunk kell, hogy az egyszer oly szép reményű énekesek korán halnak, vagy ha mégsem, egy bizonyos stadionméret felett mind kiégnek. Cowboykockás ingüket többé nem vasalják, elbeszélgetnek a pickup truckjuk szélvédőjére felkenődő bogarakkal, leépülésük legfőbb bizonyítékaként pedig szemeteskukába rókáznak.

A Bouncing Souls amerikai punkveteránjainak fellépéséről annak ellenére sem lehet nagyon sok jót elmondani, hogy a közönségből láthatóan sokan kimondottan az ő koncertjükre érkeztek: enervált, másodvonalas, tipikusnak mondható tengerentúli dallamos punk-rockot játszottak némi folkbeütéssel, egy öregesen ide-oda szteppelő, egyébként szimpatikus, de egyáltalán nem színpadra - pláne egy ilyen zenekar élére - való frontemberrel (Greg Attonito), és egy olyan, tipikusan Dürer kertes hangzással, amelyből a keverőpult mellett ácsorogva sem lehetett többet érteni a mélyen dübörgő lábdobnál és a bántóan élesre kevert éneknél. A hangzás a Hot Water Music koncertje alatt csak annyit javult, hogy a lábdob-ének kettős mellé megérkezett a pergő is, így legalább a tempókat sejteni lehetett, viszont a két gitáros-énekes, Chuck Ragan és Chris Wollard lemezen emblematikus, okosan kitalált gitárharmóniái csak alig érzékelhetően verődtek ide-oda a klub falairól.

Mivel egy feszélyezően helyi érdekű szemszögből most egyesek számára talán úgy tűnhet, hogy Plácido Domingo szimplán egy Los Angeles-i székhelyű svindler, aki balek magyar kormánytisztviselőket készül megcsapolni, hasznos lehet még egyszer átvennünk az alapokat. Ehhez nyújt lehetőséget ez az antológia, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról három francia opera tenorfőszerepében mutatja az első fénykorát élő nagy énekest.

Mint az élet minden területén, Cameron Diaz ábrázatán is számottevő átrendeződést tapasztalni - hogy ez a kor vagy sebészi beavatkozás eredménye, legyen ez új vígjátéka vezérlő talánya, persze csak azoknak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem követték kellő figyelemmel a színésznő orrának helyváltoztatásait. Persze egy orrnak is lehetnek drámai funkciói, lásd Nicole Kidman irodalomtörténetileg is adekvát műorrát (Az órák), de ezzel igencsak meszszire eveztünk attól az osztályteremtől, melyben Ms.

A stetl (a jiddis szó városkát jelent) tipikus kelet-európai zsidó település vagy településrész volt, amikor még éltek zsidó közösségek Litvániában, Ukrajnában, Lengyelországban. Ez volt a zsidó népzenészek, a klezmerek és muzsikájuk szülőhelye, azé a zenéé, amely új meg új változatokban bukkan fel olyan együttesek műsorán, mint az Oi Va Voi, a Shtetl Superstars vagy az Amsterdam Klezmer Band, hogy csak a Sziget idei kínálatából idézzek. A Shtetl Superstars a klezmerműfajjal már csak szakadozott, bár érzékelhető rokonságot tartó, magát emigránsként meghatározó zenekar. Lemez Lovas művésznéven futó vezetőjét, Jonathan Waltont még az Oi Va Voi együttesből - ennek alapítójaként - ismerjük, amely szintén fellépett az idei Szigeten, és jó néhányat el is játszott Walton régi szerzeményeiből új (és kiváló) hangszerelésben. Miután lelkesen beszélt a mostani zenekaráról, a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána a YouTube-on másik együttesének, a Yiddish Twist Orchestrának is. Mi tagadás, szórakoztató élmény, akárcsak a Shtetl Superstars.

A kanadai Cowboy Junkies hol countrys, hol folkos vagy bluesos, de mindig szép és szomorú dalai immár huszonöt éve bűvölik el a lassú, melankolikus zenék rajongóit. A Sziget világzenei színpadán idén ők zárták a fesztivált - a koncert után a zenekar ötvenévesen is harmincasnak tűnő énekesnőjével, Margo Timminsszel beszélgettünk.

Amit a Műcsarnokban láttam, több mint ígéretes. Pedig ez a kiállítás egyelőre csak ízelítőt ad abból, mi minden lesz majd elérhető digitalizált formában - remélhetőleg a neten is -, ha egyszer felszárnyal a 2008-ban indult, a mozgóképes leletmentést és az uniós országok filmarchívumainak együttműködését célzó European Film Gateway projekt.