Countryénekesnek lenni egyike lehet a világ legmegerõltetõbb mesterségeinek, mert ha hiszünk Hollywoodnak, és mi okunk lenne kételkedni, akkor látnunk kell, hogy az egyszer oly szép reményû énekesek korán halnak, vagy ha mégsem, egy bizonyos stadionméret felett mind kiégnek. Cowboykockás ingüket többé nem vasalják, elbeszélgetnek a pickup truckjuk szélvédõjére felkenõdõ bogarakkal, leépülésük legfõbb bizonyítékaként pedig szemeteskukába rókáznak. Ezúton is óva intenénk minden szemeteskukát a countryfilmekben való szerepléstõl, ellenben színészileg nagyon is kifizetõdõ részeges countrysztárt adni. Énekelni/gitárt pengetni mindenki szeret, az Amerikai Filmakadémia bírja a kockás inget (Jeff Bridgesnek adtak is valami díjat nemrég), valamivel pedig a legjobb betétdal kategóriát is meg kell tölteni évrõl évre - íme, három érv a mûfaj mellett. Az eredeti címbõl (Country Strong) nem sokat visszaadó Reflektorfénynek is volt egy díjjelöltje, egy másikat, a címadó dalt pedig Gwyneth Paltrow afféle gyõzelmi himnuszként, saját gyengéi legyõzésének himnuszaként adja elõ a filmben. Dallas egy emberként tombol, csak mi, nézõk tudjuk, hogy mennyire gyenge lábakon is áll ez a gyõzelem. A színésznõnek mint a country elvonót megjárt nagyasszonyának hiába van dalból a lelke, ám igen korán elkenõdik a szemfestéke, s az ilyesmi legalább olyan vészjósló, mint ha egy sztár hirtelen felindulásból rágyújtana. Robert Duvall viszont nincsen sehol, ami merõben szokatlan egy countryfilmtõl, s mint ilyen, a készítõk merész másként gondolkodását dicséri.
Forgalmazza az InterCom
** és fél
