Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Áfa Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája után. Az évszázad adócsalása? Ezzel a címmel jelent meg cikk a Világgazdaság 1996. május 14-i, keddi számának első oldalán. Arról szólt, hogy egy magyar vállalkozó papíron megvette Leonardo da Vinci híres képét. Ez fizikailag lehetetlen, mert falfestményről van szó, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában látható. Az ügylet után vissza akarta igényelni az áfát.
A vállalkozó Stadler József volt, a Bács-Kiskun megyei Akasztón élt, a kilencvenes évek „világnagy zsonglőreként” ismerték, aki úgy lett vagyonos, hogy olcsón vásárolt és drágán adott el. A felszámolás alatt álló konzervgyártól fillérekért megvett befőttesüvegeket többszörös áron adta tovább. A vételárat olykor készpénzben, aktatáskás futárral küldte. Később arra jutott, hogy a legnagyobb üzlet nem létező árukat venni, mert minél nagyobb a vételár, annál nagyobb az áfa, amit vissza lehet igényelni utána. Vakmerőségből, talán tudatlanságból indulhatott el ezen az úton, és abban a hitben, hogy jó kapcsolatai miatt érinthetetlen.
Amikor az újságíró felhívta a kérdéssel, tényleg Az utolsó vacsora után igényelte-e vissza az áfát, nem tagadott. Azt mondta, jó üzletet látott a vételben, beszélt hozzáértőkkel is, mielőtt lépett. Stadler József meg sem próbálta lebeszélni az újságírót arról, hogy a cikket megírja.
Ballai József majdnem harminc évvel a történtek után Karcos diaképek című könyvében idézi fel, milyen körülmények között tudta meg az abszurd történetet. Leellenőrizte az információt, olyan emberrel beszélve, aki az adóhatóságnál dolgozott – a nevét most sem árulja el –, majd felhívott egy művészettörténészt, véletlenül pont azt, akit az adóhivatal is szakértőnek kért fel az ügyben. „A többi pedig már történelem” – írja Ballai József. Ez az egész könyvre igaz.
Mintha tárcanovellák szólnának a gyerekkorról, a vasútállomási szolgálati lakásról, a mesélő kedvű nyugalmazott főtiszt nagyapáról, az első autóútról, az idő előtt felkutatott karácsonyi ajándékról, az első közösen megivott, likőrös poharakban szétosztott Coca-coláról vagy a konzervgyári diákmunkáról. Ám a szerző a történeti hűséget tartja a legfontosabbnak. Ez kiderül az időről időre újból, és hajszálpontosan ugyanúgy felbukkanó motívumokból, valamint abból is, hogy a szerző utal rá: ha írás közben elbizonytalanodott, felhívta az ikertestvérét, megkérdezte, ő hogyan emlékszik. A kötet dokumentum a nagykőrösiek, kortársak és fiatalabbak számára, amelyből egy család ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli mindennapjait megismerve ismerős emberekről, helyszínekről olvashatnak, életmódról, szokásokról, használati tárgyakról, zsírban lesütött oldalasról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
