Könyv - Nyelv a gyászhoz - Bíró Yvette: Futó

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. szeptember 1.

Zene

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét.

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét. Miközben legelsősorban élni igyekszik, futni, eliszkolni a sajgó múlt elől, amely, ha nem is borotvás őrültként lohol utána, mint Arszenyij Tarkovszkij vonatkozó versében a lírai én után, azért rendre felüti fejét a súlytalannak mutatkozó pillanatok között. Hiszen bár együtt élni vele aligha lehet, az emlékezés kötelme és az elmulasztása fölötti bűntudat miatt teljesen elfedni sincs mód - meg kell találni tehát azt a távolságot, ahonnan az elveszett idő még látszik a felejtés ködében, ámde bénító emléke már nem fojtja meg a mindennapi létet; ahonnan tehát bensővé tehető a trauma idegensége, s ahol megbékél egymással az emlékezés és a felejtés, a fájdalom és a gondtalanság, vagy a "kitartó hűség és az elhárító megkönnyebbülés".

A gyászmunka története tehát a Futó, s alighanem ez jelenti a könyv legfőbb tétjét is, amennyiben a majd' harminc éve született kézirat gondozása és publikálása akár az elbeszélés ábrázolta folyamat záró (?) gesztusának is beillik. Mintha e könyvvel talált volna nyelvet a gyászhoz a szerző és az elbeszélő - melynek tétova kutatását a szabályos rendbe szedett (hét évre, hét országra, hét fejezetre bomló) cselekmény során a baleset utáni kórházi folyosóktól a hetvenes évek értelmiségi háziszalonjain keresztül egészen Berkeley nyugodt campusáig számos különféle közegben megszemlélhetjük. Merthogy a Futó egy impozáns értelmiségi pálya lazán felskiccelt keretei között tudósít a trauma utáni emlékezés univerzális kínjairól és elementáris nehézségeiről. A rendszerellenes filoszok füstös szeánszait a juharszirup-illatú amerikai idill váltja, majd Jeruzsálem ódon, archaikus kulisszái következnek - hősünk ugyanis hol kényszerből, hol esetleges motívumok miatt csomagolja teli két rút piros (majd pedig egyetlen hatalmas, fekete) utazótáskáját, hogy aztán rendre valamely új tapasztalat révén kerüljön közelebb a múltjához. Mert keressen bár vigaszt halott gyermekére hajazó férfi oltalmazó karjaiban, öleljen bár ruganyos testű, álmodozó kedvű egyetemistákat, vagy meneküljön a drog szédületébe, a felejtésre ítélt túlélő bűntudata sosem hagyja teljesen nyugodni. A túlélőé, akinek traumája a könyv utolsó harmadában a zsidóság traumájával is összekapcsolódik - szerencsére a hasonlatot korántsem túlfeszítve, csupán a személyes múlthoz való viszony elmélyítése jegyében, amelynek köszönhetően (számos egyéb mozzanat mellett) az esetleges traumatikus múltesemény okozta hasadás hegedni kezd, a felszántott, megnyílt élettörténet pedig újra értelmes renddé, sorssá rendeződhet.

Minderről pedig nem csupán az ábrázolt eseményekből, de - legalább annyira - az elbeszélői kommentárokból értesülhetünk, minthogy Marion megbékélésének története voltaképp a traumához való viszony értelmezésének a története is. A narrátor ugyanis folyvást értekezik a - némi féltő gonddal követett - hősének érzeteiről és érzületeiről, aki egyébként szakmájára nézvést (nem filmesztéta, hanem) nyelvtudós, legfőbb témája pedig éppenséggel az emlékek hatása a nyelvre, valamint a nem enyhítő, nem szépítő, az elfedést kerülő meghatározás. E nemes törekvések poétikai következményei kevéssé látványosak Bíró prózájában, minthogy a szöveg a szerző dúsan zengő esszéihez képest némiképp kifakított, de még így is fölötte színdús nyelven szól, ami a legjobb részeknél (mint A semmi földjén vagy A kútban című fejezetekben) roppant kifejező és elragadó erejű, másutt viszont a túltelített jelzős és birtokos szerkezetek (például "a megrekedt gyermekiség tétovasága"), az oximoronnak látszó alakzatok miatt csikorgónak, néhol pedig éppenséggel finomkodónak tetszik. Ám az alapérzület szerencsére így is az érzékeny pontosságé marad, a veszteségek fölötti bölcs melankóliáé, és az őszinteségé, amelyek egészében élményszerűvé tudják tenni Marion könyvét - annak a fájdalmas belátásnak a megindító történetét, mely szerint, Nietzschével szólva, a felejtés nem pusztán elmúlás, hanem az emlékezet és a megőrzés feltétele is, valamint, végső soron, az élhető életé.

Magvető, 2011, 292 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A régi olaszos hangulat

Orbán Viktor elfoglalásról, visszafoglalásról beszélt Matteo Salvini pártjának buliján, miközben az általa vezetett ország éppen most szegényedik el. Kicsit elmorfondíroztunk azon, miről is van szó.