Könyv - Nyelv a gyászhoz - Bíró Yvette: Futó

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. szeptember 1.

Zene

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét.

"Nem önéletrajz" - olvasható Bíró Yvette első regényének hátlapján, s ez az előzékeny útjelző tábla rögvest arra hívja föl az olvasói figyelmet, hogy a Futó cselekménye azért valamilyen mértékben mégiscsak Bíró Yvette élettörténetét regényesíti. Egészen pontosan - amiképp ez legalábbis a szövegből vélhető - egy már-már elbeszélhetetlennek mutatkozó életesemény utótörténetét, amennyiben a Futó hőse, a biográfiai szerzőt (a nevezetes filmesztétát-filmírót) több ponton világosan megidéző Marion egy brutális autóbaleset után arra eszmél, hogy "sem anyja, sem felesége [...] többé senkinek", innentől fogva pedig hosszú éveken és megannyi különböző országon hordozza-cipeli keresztül feldolgozni próbált traumája terhét. Miközben legelsősorban élni igyekszik, futni, eliszkolni a sajgó múlt elől, amely, ha nem is borotvás őrültként lohol utána, mint Arszenyij Tarkovszkij vonatkozó versében a lírai én után, azért rendre felüti fejét a súlytalannak mutatkozó pillanatok között. Hiszen bár együtt élni vele aligha lehet, az emlékezés kötelme és az elmulasztása fölötti bűntudat miatt teljesen elfedni sincs mód - meg kell találni tehát azt a távolságot, ahonnan az elveszett idő még látszik a felejtés ködében, ámde bénító emléke már nem fojtja meg a mindennapi létet; ahonnan tehát bensővé tehető a trauma idegensége, s ahol megbékél egymással az emlékezés és a felejtés, a fájdalom és a gondtalanság, vagy a "kitartó hűség és az elhárító megkönnyebbülés".

A gyászmunka története tehát a Futó, s alighanem ez jelenti a könyv legfőbb tétjét is, amennyiben a majd' harminc éve született kézirat gondozása és publikálása akár az elbeszélés ábrázolta folyamat záró (?) gesztusának is beillik. Mintha e könyvvel talált volna nyelvet a gyászhoz a szerző és az elbeszélő - melynek tétova kutatását a szabályos rendbe szedett (hét évre, hét országra, hét fejezetre bomló) cselekmény során a baleset utáni kórházi folyosóktól a hetvenes évek értelmiségi háziszalonjain keresztül egészen Berkeley nyugodt campusáig számos különféle közegben megszemlélhetjük. Merthogy a Futó egy impozáns értelmiségi pálya lazán felskiccelt keretei között tudósít a trauma utáni emlékezés univerzális kínjairól és elementáris nehézségeiről. A rendszerellenes filoszok füstös szeánszait a juharszirup-illatú amerikai idill váltja, majd Jeruzsálem ódon, archaikus kulisszái következnek - hősünk ugyanis hol kényszerből, hol esetleges motívumok miatt csomagolja teli két rút piros (majd pedig egyetlen hatalmas, fekete) utazótáskáját, hogy aztán rendre valamely új tapasztalat révén kerüljön közelebb a múltjához. Mert keressen bár vigaszt halott gyermekére hajazó férfi oltalmazó karjaiban, öleljen bár ruganyos testű, álmodozó kedvű egyetemistákat, vagy meneküljön a drog szédületébe, a felejtésre ítélt túlélő bűntudata sosem hagyja teljesen nyugodni. A túlélőé, akinek traumája a könyv utolsó harmadában a zsidóság traumájával is összekapcsolódik - szerencsére a hasonlatot korántsem túlfeszítve, csupán a személyes múlthoz való viszony elmélyítése jegyében, amelynek köszönhetően (számos egyéb mozzanat mellett) az esetleges traumatikus múltesemény okozta hasadás hegedni kezd, a felszántott, megnyílt élettörténet pedig újra értelmes renddé, sorssá rendeződhet.

Minderről pedig nem csupán az ábrázolt eseményekből, de - legalább annyira - az elbeszélői kommentárokból értesülhetünk, minthogy Marion megbékélésének története voltaképp a traumához való viszony értelmezésének a története is. A narrátor ugyanis folyvást értekezik a - némi féltő gonddal követett - hősének érzeteiről és érzületeiről, aki egyébként szakmájára nézvést (nem filmesztéta, hanem) nyelvtudós, legfőbb témája pedig éppenséggel az emlékek hatása a nyelvre, valamint a nem enyhítő, nem szépítő, az elfedést kerülő meghatározás. E nemes törekvések poétikai következményei kevéssé látványosak Bíró prózájában, minthogy a szöveg a szerző dúsan zengő esszéihez képest némiképp kifakított, de még így is fölötte színdús nyelven szól, ami a legjobb részeknél (mint A semmi földjén vagy A kútban című fejezetekben) roppant kifejező és elragadó erejű, másutt viszont a túltelített jelzős és birtokos szerkezetek (például "a megrekedt gyermekiség tétovasága"), az oximoronnak látszó alakzatok miatt csikorgónak, néhol pedig éppenséggel finomkodónak tetszik. Ám az alapérzület szerencsére így is az érzékeny pontosságé marad, a veszteségek fölötti bölcs melankóliáé, és az őszinteségé, amelyek egészében élményszerűvé tudják tenni Marion könyvét - annak a fájdalmas belátásnak a megindító történetét, mely szerint, Nietzschével szólva, a felejtés nem pusztán elmúlás, hanem az emlékezet és a megőrzés feltétele is, valamint, végső soron, az élhető életé.

Magvető, 2011, 292 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.