Amit a Műcsarnokban láttam, több mint ígéretes. Pedig ez a kiállítás egyelőre csak ízelítőt ad abból, mi minden lesz majd elérhető digitalizált formában - remélhetőleg a neten is -, ha egyszer felszárnyal a 2008-ban indult, a mozgóképes leletmentést és az uniós országok filmarchívumainak együttműködését célzó European Film Gateway projekt.
A régi magyar filmek elképesztően gazdag és - akármilyen hihetetlen - a mai napig bővülő anyagáról van szó, dacára annak, hogy az extrémül veszélyeztetett, öngyulladásra hajlamos nitrók túlnyomó többsége (bő 90 százaléka!) megsemmisült az idők során. Volt miből veszítenünk: néhány hónappal Franciaország után nálunk is bemutatkozott a közönségnek a Lumiére fivérek nagy találmánya; a századfordulón gombamód szaporodó mozik eleinte külföldi filmeket vetítettek, de hamarosan a gyártócégek is burjánzásnak indultak.
A hazai gyártásnak nagy lökést adott a világháború, mert jórészt elapadtak a külföldi források, ám nőttön-nőtt a közönségigény. A minden más tekintetben katasztrofális háborúból egyetlen téren jött ki győztesként Magyarország: a filmgyártásban. Bár 1920 körül sok jó nevű rendező és mozis szakelem emigrált, ez sem akadályozhatta meg, hogy a két háború közti "fehér telefonos" magyar filmkomédia fogalommá váljon. A nagy boltokat a hang bejövetele előtt csináltuk, amikor csak az inzerteket kellett cserélni a külföldi forgalmazáshoz, de az élelmes gyártók a hangosfilm ökonomikus előállításának is megtalálták a módját: csak a színészeket kellett utaztatni ahhoz, hogy ugyanaz a stáb ugyanazokban a díszletekben felvegye ugyanannak a sztorinak a német, olasz, magyar stb. nyelvű változatát. (Az amerikai szakszervezetisek kardjukba dőltek volna ennek hallatán.)
Az EFG projekt már eddig is hozott találatokat, Balogh Gyöngyi némafilmszakértő a szomszédos interjúban a legújabb sikersztori, Kertész Mihály megkerült és felújított 1917-es mozidarabja kapcsán elmeséli, hogyan lehet még mindig rábukkanni elveszettnek hitt tekercsekre. Az utolsó hajnalból egyelőre csak az idehaza megőrzött részlet látható a Műcsarnok kiállítását kísérő vetítések egyikén, de rövidesen a teljes film is megérkezik Amszterdamból. A múzeumlátogatást érdemes tehát a vetítési napokra időzíteni (a részletes program a Műcsarnok és a Filmintézet honlapján is elérhető).
A főattrakció a korabeli moziplakátok és standfotók gyűjteménye, amelyet multimédiás terminálok, illetve a néma- és a korai hangosfilm legnagyobb hazai sztárjainak fotói egészítenek ki. Az országos kedvencek, mint Blaha Lujza, Csortos Gyula, a Bajor meg a Fedák mellett itt vannak a világhíres rendezők és színészek is: Putty Lia (Lya de Putty; akiért Liza Minnelli úgy rajong a Kabaréban) és Bánky Vilma (aki a szívdöglesztő Rudolph Valentino oldalán domborított A sejk fia című korai blockbusterben) és persze Olt Arisztid művésznéven minden idők leghíresebb magyarja, Lugosi Béla - most kéne sürgősen követelni, hogy kapjon végre utcát, teret, szobrot, amíg tombol aldermanjainkban az átkeresztelési furor.
A standfotók zseniálisak: egy 3-4 darabos sorozat láttán már-már megképzik előttünk az egész film, például Garas Márton 1915-ös Tetemrehívása, amely mi másról is szólhatna, mint hogy a radványi sötét erdőben halva találják Bárczi Benőt, a villogó szemű Berky Lili pedig ki mást adhatna benne, mint Kund Abigélt.
Műcsarnok, megtekinthető: 2011. szeptember 25-ig, kedd-vasárnap 10-18 óráig, csütörtökön 20 óráig
