Mint az élet minden területén, Cameron Diaz ábrázatán is számottevõ átrendezõdést tapasztalni - hogy ez a kor vagy sebészi beavatkozás eredménye, legyen ez új vígjátéka vezérlõ talánya, persze csak azoknak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem követték kellõ figyelemmel a színésznõ orrának helyváltoztatásait. Persze egy orrnak is lehetnek drámai funkciói, lásd Nicole Kidman irodalomtörténetileg is adekvát mûorrát (Az órák), de ezzel igencsak meszszire eveztünk attól az osztályteremtõl, melyben Ms. Diaz a katedrán rosszfejkedik. Megelõlegezett komolysággal akár vígjátéki toposznak is nevezhetjük a lehányt szakállú, dugós télapókat, a szexmániás fogorvosokat vagy a mellnagyobbításra gyúró, füvezõ tanerõket, azaz minden decensnek festõ bácsit-nénit, aki a köz szolgálata közben éli ki gerjedelmeit. Mert nincs is viccesebb annál, tartja a 12793/2011. iktatószámú hollywoodi aranyszabály, mint a báránybõrbe bújt primitívek. Diaz is ilyet alakít, szupertestû szépségtoposzt, aki egy jobb - nagyobb mellel, gazdag férjjel leélt - élet reményében bármilyen köztörvényes bunkóságra kapható. Bunkóságilag a Tapló Télapónak még voltak értékelhetõ momentumai (a szakzsargon az ilyet "poénnak" nevezi), ám Diaz filmje, fájdalom, ahhoz a mûfaji szaporulathoz húz, mely a viccet egy az egyben a költõietlen alpárisággal felelteti meg. Pedig van ebbõl költõi is, egyiket maga Diaz követte el karrierje leghíresebb jelenetében, abban a bizonyos hajzselésben (Keresd a nõt!). Abban aztán volt ifjúság, bohóság és sperma is. Ebben csak az utóbbi.
Az InterCom bemutatója
*
