Zene

A Quimby úgy lett szép lassan az ország legnépszerűbb koncertzenekara az elmúlt években, hogy utoljára 2005-ben jelentetett meg lemezt. Közben persze azért kijött egy s más: válogatás, EP-k, a Most múlik pontosan című dalukról meg kiderült, hogy a legkedveltebb magyar dal a Youtube-on - még ha nem is az ő előadásukban, hanem a Csík Zenekaréban. Az első helyre emelkedéshez kellett a Kispál és a Borz fokozatos széthullása, végül pedig megszűnése is, no meg az, hogy nincsenek ifjú titánok a színen, akik Kiss Tibiéknek konkurenciát jelentenének.

Ha azzal jönnek nekem, hogy egy filmet nem a filmnyelv, hanem a rendező buddhista vallása felől kell értelmezni, még hajlanék is a meghátrálásra: nyilván a nézőkben van a hiba, akik nem tudnak eleget a buddhizmusról. De mielőtt szégyenkezve kiosonnánk a moziból, próbáljuk meg elképzelni ugyanezt az állítást katolikus (anabaptista, unitárius, kabbalista, szcientológus stb.) rendezővel, persze csak futólag, mert még elragadtatnánk magunkat.

Az megvan, amikor Bart Simpson dobol? Pedig nagyon vicces;

Operát játszani az Operettben, s hozzá mindjárt összepárosítani egymással két jócskán eltérő karakterű egyfelvonásost, Puccinit és Vajda János 1988-as kortárs operáját - merész és tiszteletre méltó vállalkozás. Olyasforma nagyralátó tett, amelyhez mámorító megdicsőülés vagy tragikus bukás illenék. Csakhogy tudjuk, az élet gyönge elbeszélő, s így a múlt heti bemutatót sem írhatjuk le a végletek jelzőivel: elegyes, ingadozó színvonalú, rokonszenvességében is problematikus, ám gyengéivel együtt is sikert arató előadást láthattunk. Tehát zavarba ejtően kétarcú produkcióval szembesülhettünk, ha úgy tetszik, egészen a plakátfotó trükkjének szellemében.

A kitűnő esszéista könyvének címe némileg félrevezető; a tájékozatlan néző egyfajta befogadáselméleti (-történeti?, esetleg filozófiai?) munkát várna - s itt csak rábólinthatunk azokra a problémákra, melyeket a szerző az ÉS idei első számában felvet a címadás nehézségeivel kapcsolatban. A könyv valódi témáját az alcímben találhatjuk meg: Adalékok a látás újkori történetéhez.

Aix-en-Provence-ban járunk, 1885 augusztusában. Hősünk éppen olvas, amikor dörömbölnek szegényes padlásszobája ajtaján: bíró úr, bíró úr! Ám mielőtt megtudnánk, mire ez a nagy sietség, sokkal okosabbak leszünk, megismerjük a pályakezdő ifjú bíró és az őt körülvevő társadalom preferenciáit. A valahonnan a nem túl reményteli legalsó középosztályból feltörekvő ifjú értelmiségi éppen Zola friss mesterművét, a Germinalt olvassa, de az asztalán hever A fajok eredete is, ami már jó negyedszázada számít - akkor örök életűnek saccolható - botránykőnek. Így hát, mielőtt ajtót nyitna, gondosan elrejti mindkét kötetet egy Biblia mögé a polcra.

Philip Roth legújabb, magyarul megjelent könyve, a Kiégés főhőse, az ünnepelt amerikai színész, Simon Axler hatvan felett akkor mond csődöt a színpadon, amikor elkezd játszani - amikor elkezdi azt játszani, hogy ő voltaképpen játszik. Korábbi sikereit ugyanis annak köszönhette, hogy saját magát, saját személyiségét tette bele a karakterekbe; néhány nagy bukás után pedig kénytelen rádöbbenni arra, hogy nem más, mint saját hibáinak a leltára. "Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete" - ezekkel a rövid, tűszúrásszerű mondatokkal kezdődik a kisregény. Elfogyott a hitele. Átlát saját ürességén.

Egy élhetőbb és boldogabb világban, ahol a Motörhead főnöke, Ian "Lemmy" Kilmister a hozzá méltó ismertséggel bírna (vagyis úgy másfélszer-kétszer népszerűbb lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke), ezt a lemezkritikát megúszhatnám egyetlen mondattal: megjelent a Motörhead új albuma, a címe pedig The Wörld Is Yours. Mindenki tudná, mire számítson, hiszen a tavaly fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplő Motörhead egy hithű muzulmán következetességével ragaszkodik ahhoz a zenei stílushoz, amivel annak idején világhíres lett - vagyis a tufa kettőnégyekre, whisky áztatta énekhangra és laza csuklóval elővezetett gitározásra épülő rock 'n 'rollhoz. A huszadik Motörhead-lemezről sem lehet különösebb újdonságot mondani.

Stephen Frears filmje tele van tehenekkel; a sok balga jószág a fiktív és festői Ewedown határában legel, s várja a pillanatot, amikor a dramaturgiának épp szüksége lesz rá. Nem messze izgágább élőlények csoportosulnak: kiadott és kiadatlan, hű és hűtlen írók, köztük egy olyan is, aki rendre Thomas Hardyval jön, és ezzel, mintegy felkérésre, ki is beszél a Posy Simmonds Guardianban közölt, Thomas Hardyt remixelő képregényéből készült filmből.

A könnyáztatta világfájdalom Goethe nyomán született operája két ellentétes részre tagolódik. Az első két felvonásban a címszereplő költő, valamint Charlotte lamentáló epekedése kispolgári környezetbe van ágyazva, a második kettőben pedig megszűnik a külvilág, és hatalmas zenekari crescendók kísérik a szerelmesek kilátástalan vágyakozását és egyesülésüket a megsemmisülésben.

Beregi a hazai tollforgatók azon kicsiny táborához tartozik, amelynek tagjai a videojátékkritika-írást szakújságírói színvonalon művelték; hosszú időn keresztül, elmélyülten, a játékok iránti tiszta érdeklődéstől vezetve gyakorolta a szakmáját. Pár éve tervezte már videojáték-szeminárium elindítását az egyik hazai egyetemen - felteszem, ennek az elhatározásának a kései (de nem megkésett) gyümölcse e kötet.

"Büszke vagyok arra, hogy fiúkkal is merek focizni, szerintem bátor vagyok." "Nekem a szabadság mindig színes." "Mentsetek meg!" Az utóbbi mondat nem 12 éves roma lányok önvallomása, hanem egy fényképre festett szövegbuborékban olvasható egy tűzfalba vágott ablak fölött egy sarki közértben. "Fotótúrán" vagyunk a Magdolna-negyedben: a Műterem kávézó a Tavaszmező utcában, pékség a Karácsony Sándor utcában, bútorbolt, egyiptomi kifőzde és hasonló helyszínek. A Kesztyűgyári Közösségi Ház őszi "részvételi fotóprojektjében" 12-14 éves, nyolcadik kerületi fiatalok kaptak fényképezőgépet a kezükbe, a képeket megbeszélték, aztán a fotózás különféle tematikus irányokban haladt tovább: család, barátok, szabadság, félelem.

Budapest Főváros Levéltára azért tud kellemes meglepetést is szerezni, amikor alkalmanként olyan kiállítással rukkol elő, amely nemcsak egy szűk szakmai körhöz szól (vö. a vízjelek története), hanem minden, a budapesti városképre érzékeny ember számára érdekes lehet.

A norvég minifesztiválon nem meglepő módon az improvizáció volt a fő irányvonal. Az első - és a legnagyobb tömeget vonzó - koncertet Sidsel Endresen énekesnő és a szaxofonos Hckon Kornstad duója adta, amely a norvég dzsessz két generációjának egymásra találásáról beszél.