Zene

Doktor Beck nem most veszíti el először élete nagy szerelmét: a szeretett hitvest egy Párizsban játszódó francia filmben (Guillaume Canet: Ne szólj senkinek) egyszer már elragadták tőle egy holdfényes tó partján és egy nagy rejtély kezdetén, hát most újra elragadják, ezúttal egy New Yorkban játszódó amerikai bűnregényben. A sorrend persze fordított, hozzánk azonban jóval előbb érkezett meg Canet erős hangulatú krimije, mint Harlan Coben elfranciásított regénye.

Amikor Duke Ellington és Charlie Mingus, a dzsessztörténet legjelentősebb és némi diktátori hajlammal megáldott zenekarvezetői közös lemezt készítettek, alig bírták elviselni egymást. A Money Jungle mégis az egyik legjobb nem klasszikus dzsesszlemez lett; kicsit avantgárd, olyan, amilyet Ellington soha nem készített sem előtte, sem utána, és amely Mingus jellegzetes hangjának kialakulására is döntő befolyással bírt.

Ha egy filmben előkerül egy pisztoly, annak valamikor el is kell sülnie. Ha egy filmben előkerül egy tál frissen sütött füves süti, annak előbb-utóbb illetéktelen szájban kell végeznie.

olvasónak azt kell javasolnom, hogy rövid mérlegelést követően ne maradjon e lemezek nélkül.

Komédiát parodizálni a lehetetlennel határos küldetés. Ha az a komédia erősen szatírába hajlik, és a maga korában erkölcsi, politikai tétje volt, akkor a kései hülyére vétel értelmetlen és fedezet nélküli. Ha azt a komédiát Ernst Lubitsch rendezte, joggal merül fel a gyanú, hogy az újrázó nem lehet százas.

Megkockáztatom, hogy a művészet iránt egy kicsit is érdeklődők körében számos tévhit és előítélet él a geometrikus-konkrét művészeti irányzattal kapcsolatban. A pontokkal, vonalakkal, variációkkal, struktúrákkal foglalkozó művészek afféle minitudósoknak tűnhetnek, akik már-már szektásan ragaszkodnak matematikai, fizikai, nyelvészeti, filozófiai elméletekhez, s munkáik nem többek, mint tudományos kutatásaik merev és személytelen átiratai. A Maurer Dóra és mások által alapított Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) ezt a képet szeretné árnyalni: 2006 óta immár ez a tizenharmadik kiállítás, ahol az irányzathoz évtizedeken keresztül hű tagok mellett külföldi művészek és fiatal alkotók munkái is szerepelnek. A Vasarely Múzeum tárlatára meghívott huszonhat művész munkáiban közös, hogy megfelelnek a Paul Kleetől származó híres szentenciának: "a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz". A tételt (tudatosan vagy öntudatlanul) magukévá tevő művészek nem ábrázolnak, nem leképezik a "valóságot", hanem a vizuális művészet alapegységeiben rejlő lehetőségeket keresik/alkalmazzák műveikben.

Különös, hogy miközben Ludwig Wittgenstein, legkivált persze Thomas Bernhard közvetítésével, egyike lett a legnépszerűbb, legtöbbet idézett magyar irodalmi alakoknak, addig voltaképpen egyetlen komoly életrajza sem jelent meg nálunk. Leginkább három könyv hiányzik: Brian McGuinness alapvető műve Ludwigunk ifjúságáról, aztán persze a mindmáig legjobb biográfiája, Ray Monk kötete, és a talán legszebb megemlékezés, tanítványa, Norman Malcolm memoárja. És az eredeti művekben sem dúskálunk; fő művei, a Tractatus, a Filozófiai vizsgálódások és A bizonyosságról persze megvan fordításban, de roppant hiányok mutatkoznak még e téren is. Nagyon remek tehát, hogy megjelent ez a harmatfriss kötet, amelynek ugyan nem Ludwig a főszereplője, de a családja, bécsi környezete, egész szellemi miliője nélkül az ő élete (és talán filozófiája is) felfoghatatlan lenne, így aztán a könyv tényleg hiánypótló. Ráadásul igen szórakoztató és olvasmányos, miközben elkerüli a bulvár csapdáját.

Az ember, ha úszómedencét épít a villájába, ügyeljen a felhasznált építőanyagra. A túl kemény burkolat életveszélyes.

A frissen felbukkant Fight Club zenekar ötlete annak a Csordás Tibornak az agyából pattant ki, aki a Junkies énekese volt annak idején, majd onnan kiszállva - a Green Day és társai kilencvenes évek közepén történt előretörése idején - megalapította saját punkos, rock 'n' rollos zenekarát, a budapesti klubokban szép sikereket arató, lemezt viszont soha nem készített Psychót. Ezek után, szakítva a rockzenével, évekig közepes súlyú celebként fungált a Fiesta nevű harmadosztályú latinpopduó élén, most pedig úgy gondolta, hogy Fight Club néven visszatér a Psycho által favorizált irányhoz, kábé ugyanoda, ahol tizenöt évvel ezelőtt tartott az egykori zenekara.

Sztarenki Pál zalaegerszegi Cseresznyéskertje nemcsak Firsszel végződik, de vele is kezdődik: ahogy az öreg inas az első jelenetben úrnője hazatérte miatti boldogságában végig át akar adni a nőnek egy szál virágot, de senki még csak tudomást sem vesz a létezéséről, abban már benne van Firsz egész sorsa. Azzal, hogy Firsz voltaképpen az előadás főszereplője lesz - mivel végig jelen van, még akkor is, amikor az utolsó felvonásban róla beszélnek, s ráadásul korántsem bolondot játszik, hanem olyan öregurat, akinek bölcsessége tagadhatatlan, viszont senkit nem érdekel -, a hangsúlyok is eltolódnak, és ez a Cseresznyéskert még a szokottnál is erősebben szól a generációk közti értetlenségről és átmenetről.

Népünnepély volt ez, amit az este tíz órára meghirdetett időpont előtt fél órával már kocsisor várt. Az átadás az eredeti menetrend szerint augusztusban lett volna, ezt decemberre tolták; végül csak 15 hónapig, novemberig kellett nélkülözniük az autósoknak a hidat.

Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a műfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott.

Annyi bébiszitter és rezidens után a kis gömböc sem hezitált, kivándorolt Ámerikába. Ottani kalandjairól mesél a Rubber című film, ahogy autógumivá alakulva népes helyi közönség előtt szedi áldozatait előbb a teleszemetelt sivatag, majd az autóutak menti Amerika díszletei közt.

fellépését óriási várakozás előzte meg, hiszen utoljára úttörőnyakkendőben lépett föl Pesten. Meglehetősen félszegen keveredett ki a színpadra; a furcsa, álmodozó jelenlét végig uralta személyes légkörét.