Sztarenki Pál zalaegerszegi
Cseresznyéskertje nemcsak Firsszel végzõdik, de vele is kezdõdik: ahogy az öreg inas az elsõ jelenetben úrnõje hazatérte miatti boldogságában végig át akar adni a nõnek egy szál virágot, de senki még csak tudomást sem vesz a létezésérõl, abban már benne van Firsz egész sorsa. Azzal, hogy Firsz voltaképpen az elõadás fõszereplõje lesz - mivel végig jelen van, még akkor is, amikor az utolsó felvonásban róla beszélnek, s ráadásul korántsem bolondot játszik, hanem olyan öregurat, akinek bölcsessége tagadhatatlan, viszont senkit nem érdekel -, a hangsúlyok is eltolódnak, és ez a
Cseresznyéskert még a szokottnál is erõsebben szól a generációk közti értetlenségrõl és átmenetrõl. Szép - és az elõadást végig átfogó - koncepció ez, amely azonban önmagában nem feledteti a többi rendezõi ötlet hiányosságait, félig átgondoltságát. Utóbbira jó példa, hogy a színpadon van néhány kiszáradt kóró, amely átértelmezhetné a ragaszkodást az így már nem is létezõ cseresznyéskerthez - de akkor miért térnek vissza az egyik jelenetben a szereplõk gusztusos, vérvörös cseresznyék garmadájával a kertbõl?
Sztarenki az elõadás egészében (helyesen) eleget próbál tenni az eredeti mûfajmegjelölésnek - komédia -, de csak néhol talál rá a szövegben az ide vezetõ útra. Petya jellemébõl például jól következik a fejérõl lógó cseresznyékkel elõadott nagymonológ nevetségessége vagy a szerelmi játék közben agyoncsapott szúnyog. Máskor egyéb eszközökkel nevettet: bár a szerelmi vetélkedésben egymás szavába vágva énekelt Viszockij-dal ötletes, a röfögés és más állathangok imitálása inkább méltatlan.
Ahogy a rendezés felemás, úgy a színészi játék is az, de Wellmann György Firsze és Urházy Gábor László temperamentumos, ám nem harsány Lopahinja például emlékezetes - a pohár így inkább félig teli, mint félig üres.
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, november 15.
***
