Annyi bébiszitter és rezidens után a kis gömböc sem hezitált, kivándorolt Ámerikába. Ottani kalandjairól mesél a Rubber címû film, ahogy autógumivá alakulva népes helyi közönség elõtt szedi áldozatait elõbb a teleszemetelt sivatag, majd az autóutak menti Amerika díszletei közt. S ahogy azt ma már minden rendesebb családban elvárják, mindez önreflexív keretben vala, a nézõ is beemelkedik a sorozatgyilkolási kerék kalandjaiba. Melyek az alkotók minden meggyõzõdése ellenére azt demonstrálják leginkább, hogy ma már a filmvásznon egyszerûbb lerobbantani pár fejet (állatbarátok nem fogják szeretni a filmet), mint karaktereket teremteni, dialógusokat írni. Ülünk tehát a homokban, távcsõvel, hogy a vég nélküli ámokfutást nézzük, miközben a cég minket is ki akar végezni, érted, a nézõ hajszolja a show-t, tettestársak vagyunk egy trash-moziban, mely a (média)élet lenne maga. Önirónia? Anélkül már meg sem adják a vetítési engedélyt. A bennünk élõ zsdanov elégedetten bólogat.
Mivel az öldöklõ abroncsolás egy idõ múlva meglehetõs unalmas, az alkotók média-, kultúra-, létkritikai elképzeléseiket is megpróbálják a mû autonóm világában: kitüremkedik némi fogyasztásellenesség, és a környezettudatosság mentolos lehelete is megcsapja a történetet, de jobb, ha az osztályharc élesedése megmarad Virág elvtárs privilégiumának, mi a legjobbat akkor tesszük magunknak, ha a kisgömböcös verziónál ragadunk le, ami picit lapos, de a miénk: gépmese Lynch és Galla Miklós stíljében, semmi komoly hamvasbéla.
Forgalmazza a Szuez Film
***
