Zene

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 2010-ben olyan kedves hagyományőrző egyesületnek gondolná az ember, amilyenbe a kosárfonók is szerveződnek. Pedig ennél többről van szó - aki látta a Fonogram Magyar Zenei Díjátadó Gálát, az tudja, miről beszélek.

című regényének főhőse amolyan pitiáner amerikai egzisztencialista. (Ne feledjük, a könyv 1958-ban íródott!) És nem csupán azért, mert Sartre és Kafka műveit idézi prédikációiban.

A norvég Ulver majd' húszéves működése alatt először tavaly májusban állt színpadra, ami annyira bejött a zenészeknek, hogy két nyári koncert után egy komplett miniturnét is lekötöttek Európában, sietve hozzátéve, hogy úgyis ez lesz az első és az utolsó turnéjuk, úgyhogy ismétlésben ne nagyon reménykedjen senki. Ezzel a zenekar meg is tett mindent azért, hogy az Ulver magyarországi koncertje kellően különleges esemény legyen, s így gyakorlatilag megteljen az egész A38, ugyanakkor nyitott kérdés maradt, mit képes produkálni egy eddig csak a stúdióban létező, az utolsó anyagán (Shadows Of The Sun) nem is túlzottan vitézkedő, black metalból elektróízekkel fűszerezett experimentális zenére váltó, kimondottan csak albumon hatásosnak gondolt csapat. Hogy őszinte legyek: örültem volna, ha vannak akkora punkok, hogy bevállalják definitív black metal lemezük, a Nattens Madrigal eljátszását elejétől a végéig, de erre nyilvánvalóan nem volt esély.

Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.

underground, szufi transz, tuareg blues és egy mali király - ez annyi, mint tizennyolc és fél csillag összesen.

Nem egy "breaking news", de a focihírek és az időjárás-jelentés közé befér: A törvény gyilkosával saját időskori marcipánszobrát ledöntő Robert De Niro visszatért a színészek népes táborába. Talán még a Robert De Niro Baráti Társaság ülésein is megoszlanak a vélemények az ügyben, hogy a névadó mikor is távozott az ébren forgató színészek osztályáról; az ortodox szárny a '95-ös Casinótól számítja a mély hibernáció állapotát, a megengedőbbek néhány évvel későbbre, a Csak egy kis pánik bemutatójának másnapjára teszik a hosszú alvás (más megközelítésben a gondtalan nyugdíjas évekre való anyagi felkészülés) nulladik óráját. A kamerák előtt töltött éber percekből csak elvétve akadt az elmúlt években (Ricky Gervais Futottak mégjének önalakítása erős határeset).

Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).

Voltaképpen jó ötlet volt bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színházban a West Side Storyt; Leonard Bernstein zenéje remekmű, s ezen az sem változtat, hogy alaposan elslágeresedett az elmúlt évtizedekben. Shakespeare Rómeó és Júliájának modern amerikai történetté írásában Arthur Laurents jeleskedett, s nyugodtan állítható, hogy a jövőbe látott: az "igazi" amerikaiak és a Puerto Ricóból érkezett bevándorlók - ők az újkori Montague-k és Capuletek - konfliktusa mára globalizálódott, szóval bármilyen másság keltette viszályt képes magába foglalni. Vagyis tud szólni valamiről, és hozzá még ének, zene, tánc.

Erdély Miklós a nyolcvanas évek elején megállapította, hogy a magyar szobrászat jóval konzervatívabb más műfajoknál, mert még a hatvanas években is ragaszkodott a Ferenczy Bénitől, Medgyessy Ferenctől örökölt zárt formákhoz. Erdélynek láthatólag meg sem fordult a fejében, hogy a hatvanas-hetvenes években megjelenő objekteket, amelyek ekkor már ötvenéves késésben voltak Magyarországon a műfaj keletkezéséhez képest, a szobrászat körébe sorolja. A konceptuális művészetnek a fotó és a film volt a fő médiuma, Jovánovics pedig nem a talált tárgy véletlen karakterének improvizatív alkalmazása, hanem épp a forma felől közelített a szobrászathoz, megújítani akarta tehát, nem megszüntetni. Az objekt, amely mégis ennek a korszaknak a terméke, az ellenállás vagy legalábbis az ellenszegülés műfaja volt, művészi és gyakran politikai értelemben egyaránt. St.Aubyt parafrazeálva az objekt = nemszobrászat szobrászat.

Rendszerváltozás vagy rendszerváltás? Utódpárt vagy modernizáló progresszív erő? Az elmúlt néhány évben ez a két kérdés okozta a legnagyobb feszültséget, eszmei vitát az ideológiai kérdések iránt egyébként nem túl érzékeny Magyar Szocialista Pártban. Az előbbiről a párt programját előkészítő testületben folytattak hosszú és szőrszálhasogató vitát, az utóbbi akkor ütötte szíven a szocialistákat, amikor az általános ombudsman éves jelentésében "leutódpártozta" az MSZP-t. A szocialisták értelmiségi holdudvarához tartozó Ripp Zoltán - a párt think tankjeként számon tartott Politikatörténeti Intézet egyik vezetője - szerint okkal kínozzák még mindig az MSZP-t ezek a kérdések: az elmúlt húsz év alatt a baloldal megspórolta ezeket a vitákat, egyszerűen szőnyeg alá söpörte a legitimációs problémáit. Az ebből adódó meghasonlottság végül tudjuk, hova vezetett.

Ha az ötrészesre tervezett Abarat-sorozat első kötetéről azt mondtuk (lásd: "Hol a mikor?", Magyar Narancs, 2008. december 4.), hogy vajmi keveset tudhatunk mi, fantáziátlan és szánalmas emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton, most elmondhatjuk: az mindenesetre jól látszik, hogy Barker e második kötetben megemelte a tétet. Nemcsak a meseszövésre, a történet alakulására igaz ez, hanem a regényfolyam újabb részének elbeszéléstechnikai megoldásaira is.

Nehéz az elvált szülők gyermekének, különösen, ha a kedves papa nemcsak istennek mondja magát (megesik a legjobb családban is), de valóban az. Poszeidón elég kevés szülői értekezleten vett részt, mert Zeusz eltiltotta földi fogantatású fiának még a láthatásától is, így a kis Percy Jackson apa nélkül cseperedett, hogy aztán kamaszfejjel mégiscsak az istenek közé keveredjen egy villámlopási ügyből kifolyólag.

A manapság Vágtázó Életerő néven működő Vágtázó Halottkémek első, budapesti koncertje után már sejthető volt, hogy nemcsak egy fellépésre hozták össze a régi társaságot Grandpierre Attila és társai. A zenekar azóta túl van egy háromállomásos miniturnén, felléptek a Fekete Zaj fesztiválon, pár napja pedig - igaz, Balatoni Boli üstdobos nélkül, aki épp Ausztráliában kergeti a kengurukat - porrá rombolták a Dürer Kertet, április végén pedig a Pécsi Egyetemi Napok főzenekara lesznek.

"Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film" - mondotta egykoron Lenin; "A zeneszerzők a lélek hangmérnökei" - hangzott Sztálin apokrif kongresszusi beszédének sarkalatos tétele, s a szovjet zeneszerzők bizony jól tették, ha igazodtak e bölcs iránymutatásokhoz. Így például a kamaszon mozizongoristaként is működő Sosztakovics mozgalmas pályafutása során jó három tucat, többségében oktató-nevelő célzatú filmhez írt kísérőzenét, kezdve Kozincev és Trauberg 1929-es Új Babilonján, egészen az előbbi rendezőóriás 1970-es Lear királyáig.