Lemez

Kikötői búbánat

Calexico: Algiers

  • Nagy V. Gergõ
  • 2012. október 27.

Zene

Bornírt belátásnak tűnhet, de a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a spanyol gitár vagy a mariachi trombita rendszerint idétlenül mutat a gringók kezében.

Az új inspirációk után kutakodó angolszász rockzenészek régóta és nagy kedvvel öltenek sombrerót, és örömmel játszadoznak a tex-mex kellékekkel, ám az eredmény ritkán van híján erőltetett vagy kínosan harsány mozzanatnak - ilyenformán pedig különösen értékes mutatványnak látszik, ha valaki a latinos ízeket kellemetlen mellékhatás nélkül (sőt adott esetben számottevő művészi hozammal) tudja elkeverni a zenei világában. Az arizonai Tucsonból származó Calexico 1997-es debütjétől fogva többek között erre szolgált eminens példával - hiszen Joey Burns és John Convertino alt-country zenekara épp olyan magától értetődő természetességgel használta föl a spanyolgitáros rock vagy a tejano megannyi elemét, mint amilyen jó érzékkel nyúlt a dzsesszhez, a spagetti westernes effektekhez vagy épp a surf-rockhoz. Ráadásul úgy tette mindezt, hogy a világzenéhez illően sokszínű, de azért alapvetően a klasszikus country-rock és az Americana formanyelvére támaszkodó megszólalásmódja néhány albumot követően a szerteágazó hatások ellenére is szinte azonnal felismerhetőnek tetszett - hiszen nyúljon bár mégoly egzotikus zenei forráshoz, azért a Calexico úgy nagyjából mindig a határvidék sötét melankóliájáról mesél, ami a koszlott étkezdék és a porlepte országutak mitikus közegétől fényévnyi távolban is prímán átélhető.

Nem írja fölül ezt a jól ismert világot a hetedik stúdióalbum, a most megjelent Algiers sem, inkább a megbízható ismerőssel való újbóli találkozás örömével kecsegtet. A szépségesen hullámzó nyitó ballada (Epic) és a rákövetkező, dinamikus alt-country galopp (Splitter) ismerős hangulatban, közvetlen modorban és a zenekar legjobb dalaihoz mérhető színvonalon indítják a lemezt: az elektromos párjával ellenpontozott, állhatatosan pengetett akusztikus gitár, a refrénben beköszönő fúvósok és Burns selymes tenorja magas hatásfokon hangoznak össze. Később - a némivel szerényebb nívójú tételekben - egyaránt előkerülnek a Calexico-diszkográfia olyan állandói, mint a mariachi fúvósok, az andalító harmóniák vagy a spanyol nyelvű ének, ugyanakkor a legutóbbi lemez, a Carried To Dust ezerszínű hangzásvilágához képest látványosan egységesebb és egyneműbb az anyag - s talán mintha alaptónusában fojtottabb, komorabb volna annál. Az Arizona helyett New Orleansban rögzített album búbánatos melódiáiba hűvös nyirkosság költözött a tengerparti város kikötőiből (a cím a felvétel helyszínéül szolgáló negyed nevét jelöli; a lemezborító partot nyaldosó hullámokat mutat), ami legkivált az utolsó harmad balladáinak ad különös súlyt és sajátos karaktert (az elsőre jellegtelennek tetsző Better and Better például fojtogató kétségbeesést titkol). Úgy lehet, a Calexico sötét, délies, napszítta zenéje teljesebb fényében ragyogott a mexikói határnál rögzített csúcsműveken (Feast of WireCarried...) - ámde a nedvdúsabb vidékre vezető Algiers hasonlóan intenzív elmélyülésre csábít, és szintén hosszú lejáratú élveket ígér.

Anti, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.