Lemez

Kikötői búbánat

Calexico: Algiers

  • Nagy V. Gergõ
  • 2012. október 27.

Zene

Bornírt belátásnak tűnhet, de a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a spanyol gitár vagy a mariachi trombita rendszerint idétlenül mutat a gringók kezében.

Az új inspirációk után kutakodó angolszász rockzenészek régóta és nagy kedvvel öltenek sombrerót, és örömmel játszadoznak a tex-mex kellékekkel, ám az eredmény ritkán van híján erőltetett vagy kínosan harsány mozzanatnak - ilyenformán pedig különösen értékes mutatványnak látszik, ha valaki a latinos ízeket kellemetlen mellékhatás nélkül (sőt adott esetben számottevő művészi hozammal) tudja elkeverni a zenei világában. Az arizonai Tucsonból származó Calexico 1997-es debütjétől fogva többek között erre szolgált eminens példával - hiszen Joey Burns és John Convertino alt-country zenekara épp olyan magától értetődő természetességgel használta föl a spanyolgitáros rock vagy a tejano megannyi elemét, mint amilyen jó érzékkel nyúlt a dzsesszhez, a spagetti westernes effektekhez vagy épp a surf-rockhoz. Ráadásul úgy tette mindezt, hogy a világzenéhez illően sokszínű, de azért alapvetően a klasszikus country-rock és az Americana formanyelvére támaszkodó megszólalásmódja néhány albumot követően a szerteágazó hatások ellenére is szinte azonnal felismerhetőnek tetszett - hiszen nyúljon bár mégoly egzotikus zenei forráshoz, azért a Calexico úgy nagyjából mindig a határvidék sötét melankóliájáról mesél, ami a koszlott étkezdék és a porlepte országutak mitikus közegétől fényévnyi távolban is prímán átélhető.

Nem írja fölül ezt a jól ismert világot a hetedik stúdióalbum, a most megjelent Algiers sem, inkább a megbízható ismerőssel való újbóli találkozás örömével kecsegtet. A szépségesen hullámzó nyitó ballada (Epic) és a rákövetkező, dinamikus alt-country galopp (Splitter) ismerős hangulatban, közvetlen modorban és a zenekar legjobb dalaihoz mérhető színvonalon indítják a lemezt: az elektromos párjával ellenpontozott, állhatatosan pengetett akusztikus gitár, a refrénben beköszönő fúvósok és Burns selymes tenorja magas hatásfokon hangoznak össze. Később - a némivel szerényebb nívójú tételekben - egyaránt előkerülnek a Calexico-diszkográfia olyan állandói, mint a mariachi fúvósok, az andalító harmóniák vagy a spanyol nyelvű ének, ugyanakkor a legutóbbi lemez, a Carried To Dust ezerszínű hangzásvilágához képest látványosan egységesebb és egyneműbb az anyag - s talán mintha alaptónusában fojtottabb, komorabb volna annál. Az Arizona helyett New Orleansban rögzített album búbánatos melódiáiba hűvös nyirkosság költözött a tengerparti város kikötőiből (a cím a felvétel helyszínéül szolgáló negyed nevét jelöli; a lemezborító partot nyaldosó hullámokat mutat), ami legkivált az utolsó harmad balladáinak ad különös súlyt és sajátos karaktert (az elsőre jellegtelennek tetsző Better and Better például fojtogató kétségbeesést titkol). Úgy lehet, a Calexico sötét, délies, napszítta zenéje teljesebb fényében ragyogott a mexikói határnál rögzített csúcsműveken (Feast of WireCarried...) - ámde a nedvdúsabb vidékre vezető Algiers hasonlóan intenzív elmélyülésre csábít, és szintén hosszú lejáratú élveket ígér.

Anti, 2012

Neked ajánljuk