A kilencvenes évek kísérletező kedvű független popzenekarai (Disco Inferno, Dismemberment Plan vagy az Olivia Tremor Control köré szerveződő újpszichedelikusok) még nem tudtak áttörni, a nagy öregek (Barrett, aztán Eno, Bowie és Byrne mondjuk) státusza meg azért eléggé más volt.
Ez a fülnek kellemes, néhol pszichedelikusra színezett melódiák, illetve a hangszerelési és strukturális furcsaságok, szokatlan módon egymásra helyezett rétegek, öntörvényűen burjánzó dalok kombinációjára (és ún. stíluskavalkádra) épülő műfaj talán még soha nem volt annyira frissnek tűnő, könnyen hallgatható és hatékony, mint az AC tolmácsolásában, ráadásul a zenekar infantilis sármjával azokat is maga mellé állíthatta, akik általában ódzkodnak a nagybetűs Művészettől. Természetesen akadt Panda Bearéknél sokkal jobb dalszerző az elmúlt években, hogyne, temérdek, meg persze olyanok is, akik sokkal radikálisabban léptek ki a keretek és a formák közül, bátrabban facsarták ki dalaikat, vagy egyszerűen csak érdekesebb hangszíneket használtak. Na és persze arról meg napestig lehetne polemizálni, hogy az együttes közmegegyezés szerinti csúcsműve, a 2009-es Merriweather Post Pavilion egyáltalán jó lemez-e (amúgy egész jó), ám jelentőségét, sajátos szerepét már nehéz lenne vitatni. Ez lett ugyanis az a mű, ami betetőzte/definiálta/csúcsra járatta/ széles tömegek által is élvezhetővé tette az elmúlt évtized független (és nem független) zenéjének "minden egyszerre szól, minden divatos és semmi sem az" esztétikáját és tendenciáit. Furának lenni rég volt ennyire szexi!
Azóta ugye három év telt el AC-soralbum nélkül, ám a zenekar respektje jottányit sem csökkent; az MPP-nek gyakorlatilag bérelt helye van a nullás évek tíz legjobb lemeze típusú listákon, és alighanem a Centipede Hz sem okoz majd csalódást a rajongóknak, hisz megbízhatóan hozza azt az óvodás psypop-szórakoztató/fülsértő, összevissza zajok/sodró ritmusok keveréket, amit mindenki vár. Ami rögtön feltűnik, hogy a hangkép totálisan darabokra van esve, ezer réteg nyíg, zörög, bugyborékol egymáson, egymástól függetlenül, de ez inkább afféle rokonszenves, punkos gesztus, mintsem valami komoly művészi póz. Az viszont már bosszantó, hogy majd' minden dalban pont hárommal több "meghökkentő" húzás van az indokoltnál, ami mesterkéltté és sajnos kiszámítottá teszi a lemezt; így lesz a kreatív ötletrohamokból sokszor egy pillanat alatt öntetszelgő fontoskodás. Legalább két csúcspont azért akad: az ipari horrorba temetett, ám kifogástalan powerpoprefrént rejtő Moonjock kiaknázatlan dalszerzői potenciálról tanúskodik, a nemrég visszatért negyedik tag, Deakin által énekelt elegáns, a korai Ultravoxra emlékeztető, repetitív szintiballada, a Wide Eyed pedig akár valami újnak a kezdete is lehet.
Domino/Neon Music, 2012
