Lemez

Kiszámított bugyogások

Animal Collective: Centipede Hz

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. október 27.

Zene

A nullás évek második felére a furafolktól a progresszív rockon át a technóig (és vissza) jutó Animal Collective lett mindenki kedvenc avant-pop zenekara, ami már csak azért is szép bravúr, mert ez a cím korábban tulajdonképpen nem is nagyon létezett.

A kilencvenes évek kísérletező kedvű független popzenekarai (Disco Inferno, Dismemberment Plan vagy az Olivia Tremor Control köré szerveződő újpszichedelikusok) még nem tudtak áttörni, a nagy öregek (Barrett, aztán Eno, Bowie és Byrne mondjuk) státusza meg azért eléggé más volt.

Ez a fülnek kellemes, néhol pszichedelikusra színezett melódiák, illetve a hangszerelési és strukturális furcsaságok, szokatlan módon egymásra helyezett rétegek, öntörvényűen burjánzó dalok kombinációjára (és ún. stíluskavalkádra) épülő műfaj talán még soha nem volt annyira frissnek tűnő, könnyen hallgatható és hatékony, mint az AC tolmácsolásában, ráadásul a zenekar infantilis sármjával azokat is maga mellé állíthatta, akik általában ódzkodnak a nagybetűs Művészettől. Természetesen akadt Panda Bearéknél sokkal jobb dalszerző az elmúlt években, hogyne, temérdek, meg persze olyanok is, akik sokkal radikálisabban léptek ki a keretek és a formák közül, bátrabban facsarták ki dalaikat, vagy egyszerűen csak érdekesebb hangszíneket használtak. Na és persze arról meg napestig lehetne polemizálni, hogy az együttes közmegegyezés szerinti csúcsműve, a 2009-es Merriweather Post Pavilion egyáltalán jó lemez-e (amúgy egész jó), ám jelentőségét, sajátos szerepét már nehéz lenne vitatni. Ez lett ugyanis az a mű, ami betetőzte/definiálta/csúcsra járatta/ széles tömegek által is élvezhetővé tette az elmúlt évtized független (és nem független) zenéjének "minden egyszerre szól, minden divatos és semmi sem az" esztétikáját és tendenciáit. Furának lenni rég volt ennyire szexi!

Azóta ugye három év telt el AC-soralbum nélkül, ám a zenekar respektje jottányit sem csökkent; az MPP-nek gyakorlatilag bérelt helye van a nullás évek tíz legjobb lemeze típusú listákon, és alighanem a Centipede Hz sem okoz majd csalódást a rajongóknak, hisz megbízhatóan hozza azt az óvodás psypop-szórakoztató/fülsértő, összevissza zajok/sodró ritmusok keveréket, amit mindenki vár. Ami rögtön feltűnik, hogy a hangkép totálisan darabokra van esve, ezer réteg nyíg, zörög, bugyborékol egymáson, egymástól függetlenül, de ez inkább afféle rokonszenves, punkos gesztus, mintsem valami komoly művészi póz. Az viszont már bosszantó, hogy majd' minden dalban pont hárommal több "meghökkentő" húzás van az indokoltnál, ami mesterkéltté és sajnos kiszámítottá teszi a lemezt; így lesz a kreatív ötletrohamokból sokszor egy pillanat alatt öntetszelgő fontoskodás. Legalább két csúcspont azért akad: az ipari horrorba temetett, ám kifogástalan powerpoprefrént rejtő Moonjock kiaknázatlan dalszerzői potenciálról tanúskodik, a nemrég visszatért negyedik tag, Deakin által énekelt elegáns, a korai Ultravoxra emlékeztető, repetitív szintiballada, a Wide Eyed pedig akár valami újnak a kezdete is lehet.

Domino/Neon Music, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.