Lemez

Kiszámított bugyogások

Animal Collective: Centipede Hz

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. október 27.

Zene

A nullás évek második felére a furafolktól a progresszív rockon át a technóig (és vissza) jutó Animal Collective lett mindenki kedvenc avant-pop zenekara, ami már csak azért is szép bravúr, mert ez a cím korábban tulajdonképpen nem is nagyon létezett.

A kilencvenes évek kísérletező kedvű független popzenekarai (Disco Inferno, Dismemberment Plan vagy az Olivia Tremor Control köré szerveződő újpszichedelikusok) még nem tudtak áttörni, a nagy öregek (Barrett, aztán Eno, Bowie és Byrne mondjuk) státusza meg azért eléggé más volt.

Ez a fülnek kellemes, néhol pszichedelikusra színezett melódiák, illetve a hangszerelési és strukturális furcsaságok, szokatlan módon egymásra helyezett rétegek, öntörvényűen burjánzó dalok kombinációjára (és ún. stíluskavalkádra) épülő műfaj talán még soha nem volt annyira frissnek tűnő, könnyen hallgatható és hatékony, mint az AC tolmácsolásában, ráadásul a zenekar infantilis sármjával azokat is maga mellé állíthatta, akik általában ódzkodnak a nagybetűs Művészettől. Természetesen akadt Panda Bearéknél sokkal jobb dalszerző az elmúlt években, hogyne, temérdek, meg persze olyanok is, akik sokkal radikálisabban léptek ki a keretek és a formák közül, bátrabban facsarták ki dalaikat, vagy egyszerűen csak érdekesebb hangszíneket használtak. Na és persze arról meg napestig lehetne polemizálni, hogy az együttes közmegegyezés szerinti csúcsműve, a 2009-es Merriweather Post Pavilion egyáltalán jó lemez-e (amúgy egész jó), ám jelentőségét, sajátos szerepét már nehéz lenne vitatni. Ez lett ugyanis az a mű, ami betetőzte/definiálta/csúcsra járatta/ széles tömegek által is élvezhetővé tette az elmúlt évtized független (és nem független) zenéjének "minden egyszerre szól, minden divatos és semmi sem az" esztétikáját és tendenciáit. Furának lenni rég volt ennyire szexi!

Azóta ugye három év telt el AC-soralbum nélkül, ám a zenekar respektje jottányit sem csökkent; az MPP-nek gyakorlatilag bérelt helye van a nullás évek tíz legjobb lemeze típusú listákon, és alighanem a Centipede Hz sem okoz majd csalódást a rajongóknak, hisz megbízhatóan hozza azt az óvodás psypop-szórakoztató/fülsértő, összevissza zajok/sodró ritmusok keveréket, amit mindenki vár. Ami rögtön feltűnik, hogy a hangkép totálisan darabokra van esve, ezer réteg nyíg, zörög, bugyborékol egymáson, egymástól függetlenül, de ez inkább afféle rokonszenves, punkos gesztus, mintsem valami komoly művészi póz. Az viszont már bosszantó, hogy majd' minden dalban pont hárommal több "meghökkentő" húzás van az indokoltnál, ami mesterkéltté és sajnos kiszámítottá teszi a lemezt; így lesz a kreatív ötletrohamokból sokszor egy pillanat alatt öntetszelgő fontoskodás. Legalább két csúcspont azért akad: az ipari horrorba temetett, ám kifogástalan powerpoprefrént rejtő Moonjock kiaknázatlan dalszerzői potenciálról tanúskodik, a nemrég visszatért negyedik tag, Deakin által énekelt elegáns, a korai Ultravoxra emlékeztető, repetitív szintiballada, a Wide Eyed pedig akár valami újnak a kezdete is lehet.

Domino/Neon Music, 2012

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.