Magyar Narancs: Amikor Tbilisziben voltam, gyakran kihallatszott a házakból az éneklés, leginkább este. Ez egy hagyomány?
George Gagnidze: Igen, nagyon sokan énekelnek, főképp vacsora után, az asztal körül. Én is ebben nőttem föl, mi is énekeltünk, és nemcsak a családdal, hanem rokonokkal, barátokkal is. A fizikai felépítésünk is különösen alkalmas az éneklésre, érdekes módon akárcsak a bolgároké. Náluk, velünk ellentétben, inkább női kórusok vannak.
MN: Önben mi a jellegzetesen grúz?
GG: Nagyon gazdag a kultúránk, és büszkék is vagyunk rá. A történelmünk is fordulatos és érdekes, azonkívül híres a bortermelésünk, gyönyörű néptáncaink és népzenénk van. Mindezek bennem is tovább élnek. Családszerető ember vagyok, a rokonok közti kapcsolat nagyon fontos számomra. Szeretem a hazámat, sokat járok haza, hiszen ott van a családom, a feleségem és a lányom, a barátaim. Német és grúz kettős állampolgár vagyok, Berlinben is van lakásom. A tizenkilenc éves fiam Berlinben tanul az egyetemen, a lányom pedig a tbiliszi konzervatóriumba jár, énekelni tanul.
MN: A hangja sötét, sűrű bariton, amire sok nagy szerepet írtak – de ezek nagy része rossz ember. Mit kezd ezzel?
GG: Igen, a baritonok és a basszusok valóban többnyire a „rosszak”, akikkel szemben a „jó”, azaz a tenor áll. Ezen sokat kell dolgoznom, mert én nem ilyen vagyok. Volt, hogy Mussolinit tanulmányoztam, dokumentumfilmeket néztem róla, hogy megtanuljam a gonoszságot. De azért igyekszem a gonoszoknak a lehetséges emberi oldalát is megtalálni vagy érzékeltetni, miért lettek ilyenek. És vannak pozitív bariton szerepek is, az Aida Amonasrója, vagy Simon Boccanegra. Mindketten szeretik a hazájukat, a tetteiket ez irányítja. Persze egy fiatal baritonnak nem a nagy gonoszokkal kell kezdeni, énekeljenek előbb tíz évig Mozartot, lírai baritonokat. Én is csak jó tíz évvel a pályakezdésem után nyúlhattam a drámaibb, sötétebb bariton szerepekhez. Szerencsére jó tanáraim voltak – összesen kettő, nem egy tucatnyi, ez is fontos. Ráadásul ők jó barátok is voltak, és nem harcoltak egymás ellen. Már tizenhat–tizenhét éves koromban felismerték, hogy drámai bariton leszek, ez egy természeti adottság, ha nincs, nem lehet „kifejleszteni”, de a drámai szerepekhez ennek is meg kell érnie. Egyébként a grúziai operaéneklést érdekes módon egy olasz operatársulat alapozta meg. 1951-ben Grúziába látogattak, és annyira megszerették a helyet, hogy ott maradtak. Még egy érdekesség: az 1977-es amerikai Voyager–1 űrszonda magával vitt egy hangfelvételt sok-sok klasszikus zenével – és az egyetlen népzene a grúz népzene volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
