A Zöld-foki-szigetek leghíresebb gyermeke, a morna királynője, a mezítlábas díva. Ahogy a New York Times nevezte: a melankólia Yoda mestere. Ahogy barátai becézték: Cize. Olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elénk. Ezért aztán hisszük is meg nem is, amikor elmondja: olyan rossz gyerek volt, hogy tízévesen az anyja dühében árvaházba adta. Három évvel később írt egy levelet a nagyapjának, hogy kísérteteket lát – ami ugyan ordas hazugság volt, de a nagyapa eléggé megijedt ahhoz, hogy magához vegye. Így a kis Cesária megszabadult az árvaház apácáitól, akiket utált – már ekkor is elérte, amit akart, és már ekkor sem szerette, ha mások mondják meg, mit csináljon.
A tanulás sem érdekelte különösebben. Mikor egy időskori interjúban megkérdezték tőle, tud-e rendesen írni-olvasni, azt felelte minden mentegetőzés nélkül: „Nem nagyon. Le tudom írni, hogy Cesária Évora, és tudok pénzt számolni.” Még nincs 18 éves, amikor megszületik az első gyereke. Az apát nem látta többet, nem is kereste. 57 évesen mondta: „Na már most egy férfi miatt sírni? Nem, én erős személyiség vagyok, harcos alkat. Ha egy férfi elhagy, rögtön keresek egy újat, nincs veszteni való időm! Különben bepókhálósodik. (Kacag.) Érti? Nincs idő a pókhálóra!” Később született még egy gyereke, de soha nem állapodott meg senki mellett, hiszen „házasodni jó, de nem házasodni még jobb!”
Kisgyerekkora óta énekelt, 16 évesen már a „morna királynője” – legalábbis így hívják a rajongói, São Vicente szigetének, pontosabban Mindelo városának úri közönsége. (1997-ben írtuk: a morna „afféle, mint az argentin tangó vagy a portugál fado – tele tengerrel, elvágyódással és mámorral: igen-igen vonzó fájdalom.”) Kocsmákban énekel meg a szabad ég alatt, és mindig mezítláb. Énekel a portugál laktanyákban és hajókon is – ezek a hajók 1975-ben elviszik a katonákat, az országra függetlenség, Cesáriára pedig egy sötét időszak vár. Az énekléssel nem keres eleget, ezért más munka után kell néznie, miközben alkoholizmusa egyre súlyosbodik. Tíz évig nem lép színpadra. Aztán Lisszabonba viszik, csinál egy lemezt – a kritika nem szereti, a közönséget nem érdekli. Viszont egyik este találkozik José da Silvával, aki haláláig a producere marad. Ő találja ki azt a kombinációt, amely aztán ötmillió lemezt ad el szerte a világon. Az 1988-as, már Párizsban készült La Diva aux pieds nus a mornát ötvözi karibi és brazil elemekkel és az európai poppal, könnyen fogyasztható elegyet alkotva. Eközben a sajtóban Cesáriát mint a múlt, a hagyomány és az autentikus egzotikum képviselőjét pozicionálják.
Ez utóbbi már Rui Cidra népzenekutató magyarázata a példátlan sikerre. Átfogó tanulmányában így írja le a jelenség hatását: „Cesária népszerűsége új piacot teremtett a zöld-foki könnyűzenének, és egyértelmű határvonalat képzett a hazai és a külföldi fogyasztók számára készült zene piaci értékesítése között. Ezek a különbségek jelentkeztek az előállítás és a közvetítés minden szintjén, a zenei stílus megalkotásától kezdve a CD-borítókig és az előadók fotózásáig. A nemzetközi piac szabályai szerint külföldön előtérbe kerültek a kulturális különbségek és a helyi identitások, amelyek a történelemre és a múltra támaszkodnak.” Tehát miközben Cesária kaput nyitott a zöld-foki zenének, egyben azt is világossá tette, hogy az a maga zabolázatlan sokszínűségében nem eladható. A sodade kell a világnak, a melankólia, az egzotikum, és minél kevesebb zavaró furcsaság. Külföldön eladják a jobb-rosszabb konzumárut, amit mi autentikusként ünnepelünk, otthon pedig teszik a dolgukat, fejlődik minden szépen, szervesen – hogy aztán később díszcsomagolásban kerüljön a boltok világzenének fenntartott polcaira.
Cesária Évorában éppen az a csodálatos, hogy az ő esetében mindez a legkevésbé sem érdekes. Nem, nem mondhatni, hogy különösebben sokszínű, innovatív vagy akár csak intelligens zene lenne az övé. De ellenállhatatlan. Amikor belekezd ezredszer is a Besame mucho nyálas slágerébe, feláll a szőr a hátamon – de aztán magamhoz sem térek, máris elönt a melegség. Akármit énekel, az ellágyulás garantált. Van valami lusta-lomha bölcsesség, valami kérlelhetetlen boldog szomorúság a hangjában, ami mindig működik. A legjobb számaiban pedig egyenesen letaglóz. Színpadi jelenléte egyszerű, a varázsa nehezen megfejthető, a hatása nehezen kivédhető. Amikor a Müpában láttam, a koncert közepén leült egy székre, elszívott egy cigit, ivott egy kis konyakot, és hallgatta, ahogy a zenekara játszik.
70 évesen halt meg. A Zöld-foki-szigeteken most kétnapos nemzeti gyász van. Ma temetik: ott lesz az összes közjogi méltóság, bár ez őt aligha érdekelné. De ma munkaszüneti nap is van miatta, aminek biztos örülne. És azon is jót röhögne, gondolom, hogy São Vicente szigetének reptere – civil kezdeményezésre – hamarosan nem Szent Péter, hanem Cesária Évora nevét viseli majd.
Ő volt a mezítlábas díva – erről az egyszerű, szép apróságról is sok hülyeséget írtak össze. Nyugati lapok szerint ez szolidaritás a szegény sorsú zöld-foki nőkkel, az MTI szinte minden magyar médium által átvett gyászhírének érthetetlen indoklása szerint pedig „2008-ban szélütést kapott egy melbourne-i koncert után, ezt követően rendszeresen cipő nélkül lépett fel koncertjein”. Ő azt mondta: „mindig mezítlábas énekes voltam. Szeretem, szeretek mezítláb lenni, mindig szerettem.” Ennyi. Ilyen egyszerű ember volt, öntörvényű és mosolygós. Szerette a focit (a Portónak szurkolt), szeretett vásárolni (különösen mindenféle arany ékszert) és szeretett vendégeket fogadni: már rég világsztár volt, amikor még mindig megebédeltette olykor a mindelói házához elzarándokoló turistákat. Szerette a hazáját is, más nem is nagyon érdekelte: idegen nyelveken nem tudott, még a portugálokkal is tolmáccsal érintkezett. Csak a zöld-foki kreolt beszélte.
Mindig a Petit pays videoklipje jut róla először az eszembe. Persze, a refrén franciául van, hogy a külföldi közönség értse, és a téma tradicionálisan az egzotikus Zöld-foki-szigetek. A szokásos modell. De a hangjától valahogy mégis hiteles lesz az egész, és azt érezzük: megértünk valamit abból a kis országból. Ahogy a busz és a kamera körbejár az elgyötört és gyönyörű tájakon, és ahogy a táj tükröződik Cesária gyönyörű, elgyötört arcán.
