Lemez

Kitalált, elvágyódó, robotos

Három magyar elektronikus lemez

  • Velkei Zoltán
  • 2013. január 19.

Zene

Magyarország elektronikus zenei partikultúrája biztosan látott már szebb napokat - vagyis éjszakákat -, mindazonáltal ha az utóbbi évtizedet vesszük, belátható, hogy nem csupán a műfaj legnépszerűbb előadói, hanem a zsánerre legnagyobb hatást gyakoroló művészek, illetve a feltörekvő tehetségek is folyamatosan tiszteletüket tették nálunk.

Meglepő módon azonban ez meglehetősen csekély mértékben inspirálta a hazai elektronikus zeneszerzőket: nem egy esetben még nálunk kisebb lakossággal rendelkező vagy periférián túli országok is több neves művészt tudnak felmutatni az elektronikus zene legfrissebb körforgásában, mint mi. Így aztán most kifejezetten felpezsdítő látni és hallani, hogy valami elindulóban van. 'sszel több album is megjelent nem túl ismert vagy teljesen ismeretlen szerzőktől, melyek kifejezetten jól illeszkednek aktuális földalatti trendekbe, ráadásul nagyon szerethetők is.

Egy ideje reneszánszukat élik a DIY- és kazettaszínterek. Rengeteg hálószobaprojekt születik, melyek meglepő módon rendkívül hamar megtalálják a maguk közönségét az interneten, az pedig már önmagában rettentő érdekes, hogy techno és house zenét gyűjtőire limitált példányszámban kazettán adjanak ki, felidézve a kilencvenes évek első felét, amikor a legfrissebb dolgok még így terjedtek. Az ezt az utat követő S Olbricht (Mikolai Márk) neve a legmélyebben található tánczenei körökben jó pár éve ismert már. A The Last Act Of Dorothy Stratten pedig az első albuma, mely az 50 darabra limitált, szép kazettás megjelenésen kívül természetesen digitálisan is beszerezhető. Kényelmesen követhető ritmusok és elmosódott, éteri hangok játéka az album 35 percen át, stílusát tekintve leginkább talán a house felé húzva, de nem helytelen az absztrakt jelző ráaggatása sem. Egy képzelt német diszkózenekar dalszerzőjéről szól az 1970-es évek végén, aki kijut Los Angelesbe, és a bandájával az egyik híres klub rezidense lesz, majd beleszeret a promoter feleségébe; végül a románcuk tragikus véget ér. Ötletesen felépített számok jó elrendezésben nyújtanak kísérőt a történethez, amely pont megfelelő hosszúságban bontakozik ki, miközben a szerző nemcsak dicséretesen reflektál a kortárs külföldi tánczenékre, de bemutatja a jó értelemben különös, saját hangzásvilágát is.

A lo-fi közösséget erősíti Saint Leidal The 2nd, mely álnév Leidal Andrást takarja, a Radio Lamantin dj-jét, a nemrég feloszlott Hammer Of Gods gitárosát. ' idén több szólólemezt is feltöltött Bandcamp-oldalára - koncepcióban és megvalósításban az őszi, A6M Zero című munkája a legjobb (képünkön). Tizenegy szám, mindegyik rendkívül ügyesen összerakva különféle hangmintákból, amik közt éppúgy vannak futurisztikus és kozmikus kitekintések (The Vatican Tikka), mint mondjuk utalások az IDM-re (Binary Questions...). Neobarokkosan fantasztikus bugidiszkók (Eggs Of The Future), urbánus melódiák, távolba meredő, álmos és merengő, sokszor képtelen témákat megjelölő zenék keveréke a végeredmény, amit meglepő módon épp a vegyessaláta-jelleg tesz izgalmassá és hosszabb elidőzést megkövetelővé. Leidal az electronic illwave jelzővel kategorizálja az albumot - amely betegnek ugyan nem beteg, viszont az utóbbi évek legjobb hazai underground elektronikus zenei kiadványa.

S ha már szóba került a futurizmus, mindenképp érdemes foglalkozni a Sematic 4 álnéven alkotó Balla Zoltánnal is (ő Ozon néven hiphop dj-ként igen ismert), akinek ÁTransfer Data Cells című albuma igazi szintetikus-robotikus elektro, mely gyönyörű detroiti hangzással tiszteleg a legnagyobbak előtt. Markáns ütemek és határozottan megszólaló szintetizátorok keltette romantikus elvágyódás ez a gépek uralta távoli jövőbe, ahol az ember már túllépett saját korlátain, és a kollektív mesterséges tudat része lett. Az album összhatásán lehet, hogy javított volna, ha valamivel kevesebb zene kerül fel rá, de az értékén ez nem ront semmit.

Mindhárom album megtalálható a bandcamp.com-on

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.