Aztán egyszer épp beszélgetett a Michael Shrieve nevű producerével, aki gyerekkorától ismeri a legendás dobost - épp könyvet ír róla -, és aki fölvetette: Billy, miért nem játszol Elvinnel...? Az ötletet telefonok követték, aztán Dave Holland személyében találtak egy király bőgőst a projekthez, majd irány a stúdió.
Frisell áthangszerelte a kedvenc kompozícióit trióra, hozzátettek két sztenderdet (köztük Henry Mancini Moon Riverjét), a loopok jönnek-mennek, a hangzás csillagos ötös, és egy álom máris beteljesült.
A baj csak az, hogy én nagy Frisell-rajongó vagyok, megvan minden jobb albuma. A mester pedig nagyon termékeny, így lassan túlságosan belakom a világát. Ha önmagában értékeljük ezt az albumot, akkor nyilvánvalóan hibátlan, ha viszont az életmű egésze felől, akkor hiányoznak belőle az új elemek. Kialakult zenei világ, igényes kivitelezés, kommerciális siker - akkor most kéne leváltani. A csúcson. Mert megunjuk.
Dr. Szoszidzs
Nonesuch/Warner, 2001
