Amit a késõbbiekben nem kis színészi befektetés árán mind férfibúban, mind májmûködésileg kifejezésre juttatna a produkció, az ott van már mindenestül, mint egy Oscar-díjat érõ betegfelvételi lap a nyitó jelenetben. Jeff Bridgesbõl még a gitárja sem, csak a lepusztult furgonja látszik, countrymuzsikára (ének: J. Bridges) szeli a megélhetési haknimuzsikusok és a kamionos értelmiség hátsó-amerikai útjait, célja pedig nem a Hall of Fame, hanem egy út menti bowlingcsarnok, melynek kapujában egy foghíjas égõsorral keretezett, viharvert billboard hirdeti Bill Blake esti fellépését. Jeff Bridges ezért a hirdetõtábláért kapta meg az Oscar-díjat; eljátssza, milyen egy ilyen leselejtezett tereptárgynak lenni, és énekel-penget is hozzá, azaz kaszkadõr nélkül alakítja a dalos lelkû lecsúszottságot. Kis feszültség az egyébként kiszámítható ügymenetben, hogy beteljesül-e a mosónõk átka, és a countryzenészek is korán halnak, vagy éppenséggel megjavulnak, és a saját hányadékukban fetrengés helyett az újbóli dalszerzést és az elvonót választják. Javul, nem javul - végsõ soron mindegy, mert onnantól, hogy Bridges legelõször lekászálódik a kocsijából, s mint akinek az élete függ tõle, célba veszi a legközelebbi bárpultot, egyetlen dolog számít, és ennek semmi köze a szerel-mi esélyekhez (M. Gyllenhaal), a mentor-tanítvány (C. Farrell) viszonyhoz vagy a countrykontinuitást képviselõ Robert Duvall (Tender Mercies - 1983) bölcsességeihez. Egyvalami számít: milyen Bridges részegen, pengetve? Milyen lenne: pazar. Egy továbbgondolt Baker fiú.
Forgalmazza az InterCom
*** + fél
