Zene

Népünnepély volt ez, amit az este tíz órára meghirdetett időpont előtt fél órával már kocsisor várt. Az átadás az eredeti menetrend szerint augusztusban lett volna, ezt decemberre tolták; végül csak 15 hónapig, novemberig kellett nélkülözniük az autósoknak a hidat.

Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a műfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott.

Annyi bébiszitter és rezidens után a kis gömböc sem hezitált, kivándorolt Ámerikába. Ottani kalandjairól mesél a Rubber című film, ahogy autógumivá alakulva népes helyi közönség előtt szedi áldozatait előbb a teleszemetelt sivatag, majd az autóutak menti Amerika díszletei közt.

fellépését óriási várakozás előzte meg, hiszen utoljára úttörőnyakkendőben lépett föl Pesten. Meglehetősen félszegen keveredett ki a színpadra; a furcsa, álmodozó jelenlét végig uralta személyes légkörét.

Még csak öt perc telt el a játékidőből, és máris több fej elvált a testtől, előkerült egy vaginába rejtett mobiltelefon, s maga Steven Seagal is feltűnt élete első vállalható szerepében. A robbanás szélén álló járműveken folytatott közelharcokból végre-valahára kiöregedett barátunknak a színészi játékra való hajlam teljes hiánya ellenére igen jól áll a galád mexikói drogbáró szerepe, főleg, hogy az ősellenségét alakító Danny Trejo, alias Machete sem épp a gazdag mimika embere.

Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.

A hetedik, s egyben utolsó - jól hangzik, de ez csak a könyvekre mondható el, mert a hetedik és egyben az utolsó Potter-könyvet a filmesek kettéfűrészelték, mint cirkuszi önként vállalkozót a biztos kezű illuzionista, így mostanra a vég kezdete jutott, de persze mindenki, aki eljön, hivatalos a jövő júliusban tartandó második, s egyben befejező végre is. Ellenszere, valamirevaló riválisa továbbra sem akad a sorozatnak, a naftalinból előrángatott Narniáról a legteljesebb bizonyossággal állítható, hogy nem az, a Twilight pedig, habár könyvelésileg számottevő tétel és jelentős tinimozgósító erő, metálos mutálása viszont csak egy igen speciális, s gyorsan múló korban élvezhető.

Szomorú előadás a szolnoki János vitéz: meghal a végén mindkettő, Jancsi meg az ő Iluskája Tündérországban egyesülnek, míg az alföldi kis falucskában két helyes kis kopjafához zarándokol a nép.

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.

A Berlinben élő nemzetközi hírű gitárművész ezúttal nem koncertezni érkezett Magyarországra. Õ alapította meg az Európai Roma Zenei Szakkollégiumot a Norvég Alap, a magyar állam, a Nyílt Társadalom Intézet és mások támogatásával. Az intézményben 12-18 éves, elsősorban roma fiatalok kapnak majd zenei képzést, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak bekerülni a hagyományos zeneiskolákba.

Ki ne tudná, hogy a gyümölcsöktől felforr, majd gennyes lesz az ember vére, így pedig sokkal könnyebb elkapni mindenféle nyavalyát? Vagy hogy a hajhullásra égetett galambürülék a gyógymód, s hogy sajnos a tuberkulózis gyógyíthatatlan, viszont fájdalmait csillapíthatjuk néhány házával együtt elfogyasztott csigával? Nos, aki mindezekkel nincs tisztában, annak nem árt beszereznie egy útikönyvet - már ha az 1599-es év Londonjába tervez hosszabb látogatást. Richard Tames szórakoztató történelemkönyve - az Antik Athén napi öt drachmából és az Antik Róma napi öt denariusból című kötetekkel megkezdett sorozat folytatása - ugyanis ezt a kort dolgozza fel szinte mindenben egy valódi bédekker struktúráját követve. Tames konzekvensen ragaszkodik a jelen idejű leírásokhoz, és e téren legfeljebb annyi kilengést enged meg magának, hogy figyelmeztet: a már most is igen felkapott Shakespeare a jövőben alighanem sokra viszi még.

Az ember azt hinné, azzal lesz a gond egy ilyen koncerten, hogy a volt Felvonulási tér foghíjas macskakövén a nagy hidegben tíz emberből nyolc kificamítja a bokáját az őrült partiban.De nem. Már az első szám után jön a döbbenet.