Zene

Retróállomás - ezt a szóviccet sugallja a nyelvi játékokra fogékony operettista számára a Szerdán tavasz lesz plakátja, s korántsem alaptalanul, hiszen a Szép nyári nap nyomában az új bemutatóval immár a nyolcvanas évek derekáig ért az operettszínházi időutazás. A cselekményben közelebb lépett a jelenkorhoz, míg hangzásvilágában némiképp eltávolodott tőle, hiszen az idős és részint saját korábbi szerzeményeiből gazdálkodó Fényes Szabolcs akarva-akaratlanul is a múltat idézte zeneszerzői működésének utolsó, hatodik évtizedében. S bár a korszerűség vágya bizonnyal ott munkált a komponistában, legvonzóbb formáját aligha meglepő módon mégsem a naprakészség látszatát imitáló számokban nyújtotta, hanem éppenséggel azokban a slágerekben, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek bármely táncdalfesztiváljára beadhatott volna. Ilyenből négy is akad a most retroperettként felcímkézett műben, s ez a mennyiség akár elegendőnek is bizonyulhatna egy hangulatosan múltidéző estéhez. Ám hogy mégsem elegendő, azért elsősorban az eredetileg Bacsó Péter által jegyzett s frissiben Ari-Nagy Barbara és Gém György kezei közt is áthaladt drámaalap kárhoztatható. Bizony már a Macskák pesti premierjének közvetlen szomszédságát megsínylő 1983-as ősbemutatót is főként az egyszerre lapos és a végtelenségig hosszadalmas szövegkönyv terhelte meg, s ezen érdemben a mai átdolgozók sem sokat változtathattak. A bírósági tárgyalást keretként felhasználó történet, amely a társtalan és szintúgy a társas magány elleni küzdelem témáját taglalja, sajna inkább csak a hazai peres eljárások közismert hosszadalmasságát teszi zavarba ejtően érzékletessé. Különösen, hogy hamar kiderül: Fényes Szabolcs a csúcspontok között jókora szakadékokat hagyott, s így az olykor negyedórákra megtorpanó dallaminvenció sem feledtetheti velünk a sztori kínos emészthetetlenségét.

A látvány mondja ki a legmélyebb igazságot a Katona József Színház Cigányok című előadásában: a cigányok elleni merénylet pillanatában a plafon alól körös-körül fekete festékcsíkok indulnak lefelé, csorog a házfalakról az ezúttal nem vöröslő, hanem feketéllő fájdalom. Mert vannak helyzetek, amikor az igazság nem bírja el az árnyalást, amikor nincsen egyrészt-másrészt, és nincsen de viszont.

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

Egy ember áll az üres színpad közepén, keresztté merevedve, mivel kezét, ha akarná, se tudná mozdítani: kabátujjain átvezetett vastag bot merevíti karjait. Középkori himnuszba fog, szemérmes áhítattal énekli az istent dicsőítő dallamokat. Hamarosan újabb férfihangok csatlakoznak hozzá, s a három további szereplő megjelenik a keresztet formázó férfi mögött magasodó roppant traverzeken (itt maga a fel sosem épülő "közös ház", amit akár civilizációnak is nevezhetnénk). A férfi lenn forgolódni kezd, feltekintget, áhítata kíváncsisággá szóródik szét. Nem is kereszt többé, inkább madárijesztő. Madárijesztő is.

Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon.

Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék.

Hol volt, hol nem, talán 93 nyarára esett, hogy az X-Legged Sally nevű belga dzsesszpunk zenekar fellépett Sopronban. Nem sokkal azelőtt New Yorkban, a Knitting Factoryben jártak, és rögtön szárnyra is kapott a hír, hogy a koncertjükbe John Zorn is beszállt.

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.

A történelmi folyóirat szerkesztősége a lapban az elmúlt tíz évben megjelent Ormos Mária-tanulmányokból válogatott össze egy különszámnyit, így tisztelegve a 80 éves professzor (és szerkesztőbizottsági tag) előtt. Noha a pálya hosszához képest elsőre szűknek tűnhet az évtizednyi keresztmetszet, az írások teljes áttekintést adnak egy igen termékeny tudományos életútról.

Ha az elektronikus zenében értelmezhető a csodagyerek fogalma, akkor Jimmy Edgar az első, akire bízvást ráhúzható. Még nem volt húszéves, amikor már két albuma is megjelent - mondjuk az is jellemző, hogy az egyik Kristuit Salu vs Morris Nightingale, a másik pedig Michaux álnév alatt.

Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhető. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetően igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az első soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedő zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetőleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivője lett.

Hét évvel a BBC és a jó nevű Scott fivérek, Tony és Ridley cégének nagy sikerű életrajzi filmje után itt a folytatás; ezúttal a minőségi sorozatok és dokumentumfilmek egyre ambiciózusabb gyártójaként jeleskedő HBO-val koprodukcióban, s a forgatókönyvet ugyanaz a Hugh Whitemore jegyzi.

A játék tere kisebb, mint a játéktér: a színpadra tett szoba a semmiben lötyög, pedig odabent nagy a zsúfoltság; szép és pusztuló, szépen pusztuló tárgyak sokasága, asztalok, kredenc, székek, szekrény, mosdóállvány és megannyi apróság, a "mély rendetlenség" állapotában. Itt történik minden a Vígszínház Ványa bácsijában - Michael Levine díszlete egyszerre foglalja magába az első felvonás nagy szobáját, aztán egy másikat, a Szerebrjakovét, majd a szalont is, körülötte pedig ott a jókora színpad, látjuk, ahogy jönnek befelé a szereplők. Hátul - és olykor elöl is - nagy fehér vászon, víz folyik le rajta, amikor esik.

Bizonnyal nem volt korának legnagyobb színésze, rendezőként sem igen lehetett az övé a virtuális elsőség, s alighanem akadt nálánál áldásosabb munkálkodású színházi vezető is a huszadik század hazai színháztörténetében. A száz esztendeje született Major Tamás emléke, mi több, jelenléte ma mégis sokkalta elevenebb, mint számtalan néhai pályatársáé - Gellért Endrétől Tímár Józsefig, Németh Antaltól Somlay Artúrig. Tehetsége, úgy lehet, nemcsak színházművészeti univerzalitása révén vált lenyűgözően maradandóvá, s tegyük mindjárt hozzá, Major nem is csupán pártos elkötelezettségének és kiváló politikai érzékének köszönhetően hagyhatta ránk örökül tartós emlékezetét. Ez az oly sokak által elemzett, zseniális komédiásként és cinikus udvaroncként, elmélyült művészként és gátlástalan ripacsként egyaránt - és egyként joggal - azonosított színházi ember ugyanis jószerint mindenkor azonos volt a korral, amelyben élt és alkotott, s még aggastyánként is oly tévedhetetlenül ismerte fel az aktuális korszellemet, hogy utolsó választásai, tanácsai és tétjei mondhatni mindmáig fényesen igazolják működését, szerepének váltig progresszív jellegét.