Zene

Van egy lift, a lépcsőházát kereső magyar film örökös tagja: egy szép Bauhaus üvegcső - szerepel is minden második magyar filmben, csoda, hogy életműdíjat még nem kapott. Az is megtalálja, aki a késő harmincas Horthy-évek lépcsőházát keresi, az is, aki a kétezres évek értelmiségi fejjel is vállalható jómódját. Az utóbbiban és e közös szép felvonóban utazik Dyga Zsombor is, de mire a liftaknához érnek szereplői, már sok izgalmas dolog megesett velük. Például sétáltak egyet a hóeséses, éjszakai Budapesten.

Hét évvel ezelőtt, egy januári napon Elekes egy szétszakadt festményt talált az utcán - látszólag innen indul a cím írásmódja szerint "feltunningolt", "megjavított" képek története. A talált tárgy restaurálása után sajátos párbeszédbe kezdett a művésszel, az Elekes által "alanynak" nevezett mű megszólalt. Kérésének engedve a művész belefestett a festménybe, megtartva és egyben fel is számolva az eredeti kép jelentésmezőit. A javítás/teremtés impulzusa olyan erős volt, hogy ettől kezdve buzgón vadászott giccsesnek, naivnak vagy dilettánsnak tekintett, a magas művészetből száműzött, olykor a végső stádiumban lévő, roncsolt képekre, vásárolt ócskapiacon és zsibvásáron, aluljáróban és kapualjban, szegényektől, hajléktalanoktól. No nem mindent, csak ami két szabálynak megfelelt: a gyenge minőségű munka nem lehet jellegtelen vagy unalmas, s legyen benne valami többlet (hiány, titok), amelyhez kapcsolódni lehet. Elekes nem kisajátít, nem nézi le e képek rég halott készítőit, megértő és türelmes, megvárja, míg a mű feltárulkozik önnön pőreségében, és szinte helyesli, hogy kiigazítsák, intellektuálisan elmélyítsék banális szemantikai mezőit. Ha ez megtörténik, rákerülhet a "restauráló hivatalnok" jele is: a művész irodai bélyegzőjével rápecsételi a festmény egyik felső sarkára az újraértelmezés pontos dátumát és saját nevét.

A tér olyan üres, hogy szinte elvész benne a színész - amúgy ez egybeesni látszik a rendezői szándékkal. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Három nővér című előadása lötyög; a szereplők többsége kóvályog, és inkább magában/magának beszél, mint másokhoz. De Keresztes Attila rendező maga sem bízott abban, hogy ez a rendezői gondolat elviszi Csehov drámáját, ezért olykor - nagyjából kiszámíthatatlannak tűnő pillanatokban és figurákban - erőteljes stilizációval operál; aztán van min gondolkodni egy darabig.

Szereti ön a bérgyilkosos filmeket? És kinek szurkol közben, ugye a bérgyilkosnak? A problémák akkor kezdőnek, amikor több bérgyilkos lép a színre, és egymás ellen fordulnak - az ilyesmivel eddig csak a Wachowski testvérek jártak jól, hiszen a Bérgyilkosok című film lőtte ki őket a világhír irányába. Tudják, ez az, amelyikben a feltörekvő Antonio Banderas kihívja a szakma idős mesterét, Sylvester Stallonét - és rajtaveszt. Mindezek tükörében a The Tournament egy egész problémahalmaz, mert itt dehogy kettő, sokkal inkább kismillió bérgyilkos fordul egymás ellen.

A VW pontosan két éve publikálta első (szintúgy Vampire Weekend névre hallgató) albumát, s az afro-ritmika és -dallamvilág meg a "nyugati" popzene egészen friss és egyedi találkozása letarolta a világot. Lehetett félni attól, hogy másodikra már nem sikerülhet ugyanaz - ebből annyi igazolódott, hogy a négy New York-i zenész az alapok megtartása mellett kicsit mást és máshogyan akart csinálni, viszont azt kell mondjuk, ez most össze is jött nekik.

Franz Kafka elbeszélésére gondolva kétségkívül riasztó ötlet elképzelni egy látványos nagyoperai színpadot kórussal és hatalmas statisztériával, mégis túlzott szerénységnek tűnik kamaraoperának nevezni ezt a remek, élvezetes és szép darabot. A színlap ugyanis nyolc szerepet nevesít - számos klasszikus opera jól megél ugyanennyivel.

- hirdették a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum 2009-ben megnyitott új attrakciójáról. A hazai legekkel szemben szkeptikus vagyok, most azonban nem csalódtam.

Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzőkkel próbálják körülírni (szerethető, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekről a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k.

Az ember korai, hovatovább első - logikusan bőrbe kötött - kiadásán röhögni hálás dolog, avval a könnyen beemelhető illúzióval kecsegtet, hogy lám, ha régen ennyire hülyék, idétlenek és szerencsétlenek voltunk, akkor most már okosak, ügyesek és szépek biztosan, ördögök az ágyban. Kedvencem e tekintetben a Folytassa, Cleo! sötét germán rabszolgája, aki először héjastul zabálja a banánt, és fumigálja, mire a kifinomult rómaiak rászólnak, hogy tán húzná le, egy cseppet tétovázik, aztán a lehúzott héjat eszi tovább, "így mindjárt jobb" felkiáltással. Két dolog van itt a stúdiók világában is egyre népszerűbb színművész, Jack Black viccelődő ószövetségi turnéja kapcsán, ami feljegyzendő - egymásból következnek.

Szőke, elmúlt negyven, meghízott és nincsenek ötletei. Egy táncos-koreográfusnak ez ciki, maximum elszórakozhat a gondolattal, hogy mi történne, ha a mostani tudásával újrarendezhetné az összes darabot.

A fin de siécle, és még azon túl is, a múlt század húszas-harmincas éveinek ünnepelt szerzője nemcsak hazájában, a franciák számára, de Európában is George Sand után "az" írónő megtestesítője. Értékelésekor azonban már akkoriban is rendre fölvetették, hogy sikerében mennyi a része a körülötte kialakult mítosznak: pornográf elemeket is tartalmazó korai írásainak, magánéleti viharainak.

Ha korábban nem is, az utóbbi két-három évtized elektronikus (tánc)zenei mozgalmának - némelyek által, némi kárörömmel, már csak múlt időben emlegetett - tündöklése nyomán alaposan átalakult mindaz, ahogy és amit a zene felől gondolunk. Ennek a fokozatosan bontakozó trendváltásnak, a zene, mindenekelőtt az elektronikus eszközökkel előállított muzsikák történeti, esztétikai, sőt néha (mondjuk leginkább érintőlegesen) zenepszichológiai, jogi-etikai és társadalmi kérdéseinek vizsgálatára vállalkozik e valóban hiánypótló tanulmánykötet. A számtalan szerzőt (közöttük hazai bedolgozókat és külföldi szaktekintélyeket) és ennek megfelelően megannyi megközelítésmódot összehozó munka - legalábbis első benyomásra - zavarba ejtően halmoz egymás mellé zenetörténeti reflexiókat, kultúrelméleti megközelítéseket, diskurzusanalízist, zeneérzékelési traktátusokat és dizájnközéppontú kütyüelemzést - de belemerülve a szövegekbe utóbb szépen összeáll a kép, még ha valamennyi szöveggel nem is lesz elégedett az olvasó.

Nem tartozik a 2000-es évek nagy befutói közé, nem paradigma- vagy trendalkotó zenekar, mégis nehezen megkerülhető együttes, amely az elmúlt öt esztendőben lépésről lépésre az amerikai független színtér legfontosabb formációi közé emelkedett. Majdnem híres zenekar, több majdnem tökéletes nagylemezzel - ez a Spoon a texasi Austinból.

Vannak ezek a kínos társasági helyzetek, mikor valaki nagy elánnal nekiveselkedik egy sztorinak, de valahogy nem találja a megfelelő szavakat, a körülötte ülők rohamosan csökkenő érdeklődéssel hallgatják, de ő csak mondja és mondja, s minél tovább nyújtja, annál kellemetlenebbül érzi magát (már a szomszéd asztaloknál is) mindenki. Végül legyint egyet, és feladja valami olyasmivel, hogy "áh, mindegy, így nem az igazi, látnotok kellett volna...".