lemez - THE MAGNETIC FIELDS: REALISM

  • Soós Csaba
  • 2010. február 4.

Zene

Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzőkkel próbálják körülírni (szerethető, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekről a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k.
Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzõkkel próbálják körülírni (szerethetõ, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekrõl a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k. és b. maradni, hogy a dallamok már elsõre is megtapadnak, a számok pedig kellõen rövidek (13 szám 34 perc alatt) ahhoz, hogy kíváncsiságunkat és izgalmunkat is fenntartsák.

A jellegzetes baritonjáról azonnal felismerhetõ Stephin Merrittnek (mert a húsz éve létezõ New York-i Magnetic Fields elsõsorban róla szól) páratlan érzéke van ahhoz, hogyan kell 2-3 percben miniatûr popcsodákat létrehozni a létezõ legegyszerûbb hangszereléssel. A legjobb példa erre a poptörténelem egyik monumentális vállalkozása (és egyben egyik legjobb lemeze), az 1999-es 69 Love Songs, rajta 3-szor 23 dallal a szerelemrõl, illetve magáról a szerelmes dalról mint kifejezési formáról, a Merrittre jellemzõ ironikus távolságtartással.

A 2004-es i címû lemez kamarapopja és a 2008-as Distortion Jesus And Mary Chain-es zajos gitárpopja után a Realism hangképe az említett 1999-es albumot idézi: akusztikus gitárra, bendzsóra, vonósokra, apró csilingelésekre felfûzött, nõi-férfi vokált váltogató, menthetetlenül fülbemászó, folkos dalokat hallunk - amelyeknek gyermekien naiv, elvarázsolt világát kelet-európai hasonlattal úgy lehetne legjobban jellemezni, mintha a Futrinka utca, a Kisvakond és A Négyszögletû Kerek Erdõ hangulatai fonódnának össze ebben az alig több mint fél órában.

Nonesuch/Warner, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.