lemez - THE MAGNETIC FIELDS: REALISM

  • Soós Csaba
  • 2010. február 4.

Zene

Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzőkkel próbálják körülírni (szerethető, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekről a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k.
Bár tudjuk jól, mit jelent, amikor egy lemezt a kedves és bájos jelzõkkel próbálják körülírni (szerethetõ, de nem túl emlékezetes, nem is túl izgalmas), én mégsem kopnék le ezekrõl a szavakról, annak ellenére sem, hogy jelen esetben egy 44 éves férfi dalairól beszélünk. A Realism ugyanis úgy tud mindvégig k. és b. maradni, hogy a dallamok már elsõre is megtapadnak, a számok pedig kellõen rövidek (13 szám 34 perc alatt) ahhoz, hogy kíváncsiságunkat és izgalmunkat is fenntartsák.

A jellegzetes baritonjáról azonnal felismerhetõ Stephin Merrittnek (mert a húsz éve létezõ New York-i Magnetic Fields elsõsorban róla szól) páratlan érzéke van ahhoz, hogyan kell 2-3 percben miniatûr popcsodákat létrehozni a létezõ legegyszerûbb hangszereléssel. A legjobb példa erre a poptörténelem egyik monumentális vállalkozása (és egyben egyik legjobb lemeze), az 1999-es 69 Love Songs, rajta 3-szor 23 dallal a szerelemrõl, illetve magáról a szerelmes dalról mint kifejezési formáról, a Merrittre jellemzõ ironikus távolságtartással.

A 2004-es i címû lemez kamarapopja és a 2008-as Distortion Jesus And Mary Chain-es zajos gitárpopja után a Realism hangképe az említett 1999-es albumot idézi: akusztikus gitárra, bendzsóra, vonósokra, apró csilingelésekre felfûzött, nõi-férfi vokált váltogató, menthetetlenül fülbemászó, folkos dalokat hallunk - amelyeknek gyermekien naiv, elvarázsolt világát kelet-európai hasonlattal úgy lehetne legjobban jellemezni, mintha a Futrinka utca, a Kisvakond és A Négyszögletû Kerek Erdõ hangulatai fonódnának össze ebben az alig több mint fél órában.

Nonesuch/Warner, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.