Zene

Szent isten, min mehet keresztül egy képregényhős, ha döntenie kell szörnyszülött státusza és embersége között. A pszichiátriai szakrendelések zsúfolásig vannak szuperhősökkel, a legutóbb például egy denevérjelmezes került sorra, de úgy tudni, távozott a rendelőablakon. E nehéz, identitászavaros időkben kifejezetten üdítő egy önmagával elégedett képlegény, s bár Hellboyt is megkísértik néha a hovatartozás dilemmái, nincs az a bizonytalanság, amit néhány karton hideg sör ne enyhítene.

Kedvencem az erős hazai fogalmazás, miszerint "pokolba a történettel, mert tőle nem lehet látni a filmet". Megpróbáltam én ezt már lefordítani, s valami olyan sült ki belőle, hogy ha nagyon el akarjuk mesélni a történetünket, az eredmény érdekében hajlamosak leszünk a történetmesélés rég bevált, mondhatni ősi (a Lumiére testvérek, Ádám és Éva előtti) metódusaihoz nyúlni, ahelyett, hogy a képek erejére hagyatkoznánk. S a szerencsétlen képek "illusztrációs segéderővé" deklasszálódnak. Míg ha nincsen történetünk, akkor nincsen is mitől zavartatni magunkat, felmutathatjuk a világnak a pőre celluloidot (felteszem, enmagunkat - bár lehet, hogy túl rosszhiszemű vagyok). S ha ennek kapcsán a megszólaláshoz feltétlenül szükséges önbizalmat méricskéljük, nem szívesen fogadnék arra, hogy mihez is kell nagyobb bátorság, megmutatni magunkat, vagy elmesélni a történetünket (utóbbi esetben mindenféle adaptáció csak annyit tesz, hogy kirakunk még pár akadályt a pályára).

A nyolcvanas évek elején a New York-i művészéletbe berobbanó graffitiművészek közül Haring a legismertebb, a második helyezett a kábítószer-túladagolásban, huszonnyolc éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat, de kinek mond bármit Rammelzee (ma rapper és hip-hopzenész), Tony Shafrazi (ma galerista) vagy (a manapság szürrealista ócskaságokat festő) Kenny Scharf neve? Kétségtelen, hogy Haring mindent megtett az ismertségért; az 1986-ban megnyitott és a Keith Haring Alapítvány által most is gőzerővel üzemeltetett Pop Shopban Haring-motívumokkal díszített tárgyak tömegéhez lehet olcsón hozzájutni. Pólók, cipők, ruhák, kitűzők, sapkák, poszterek, noteszek, képeslapok, naptárak, órák, esernyők, csoki- és teásdobozok, cukorkatartók, plüssállatok, dominók, kirakósok, kifestőkönyvek, kerámiavázák, párnák, asztalok, székek - akár egy komplett lakás berendezhető belőlük. (Az alapítvány a befolyó összeget a 31 éves korában AIDS-ben meghalt művész kívánságának megfelelően a betegséggel kapcsolatos felvilágosító programok támogatására, illetve Haring művészetének propagálására költi.)

Valamikor az utolsó fázisban változhatott meg a darab címe: Ribillió Rómában lett a Dundo Marojéból. És valószínűleg ugyanebben az utolsó fázisban kerültek bele azok az ötletek is, amelyeket a Dundo Maroje tán nem viselt volna el pirulás nélkül. Valamint az is ekkortájt dőlhetett el, hogy elmarad a legutolsó fázis - az ötletek meg- és kirostálása, minek következtében elviselhető időtartamra, mondjuk, nettó három óra alá rövidült volna az előadás.

Egyeseknek akkor esett le a rendszerváltás, amikor a világpremierrel egy időben kezdte játszani a Szikra az új James Bondot (A magányos ügynök), másoknak ehhez feljebb kellett mennie a körúton. A Művésznél már azoknak is gyanússá válhatott a dolog, akik kommerszre nem ültek be: az Oktogonnál egy amerikai fiatalembert ünnepelt az értő közönség - Hal Hartley volt ő, az amerikai független film nagy reménysége.

Nem, a novelláskötet címadó kisrealista történetében nem tud repülni a nagyapó, de nem azért, mintha az abszurditásnak nem lenne helye a szerző világában; akad ugyanis itt groteszk éppúgy, mint víg anekdota vagy "mágikus realista" dramolett. Épp csak egyvalami hibádzik: a Nagy Koppány Zsolt-i világ.

Ilyen se volt még, hogy épp Hollywoodból jöjjön a figyelmeztetés: jubilál egy klasszikusunk. Persze mi más is lehetne a dolga egy klasszikusnak, mint hogy rendszeres időközönként jubiláljon, de ennél is lényegesebb, hogy George Clooney újraforgatta az idén 25 éves Régi idők fociját.

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minőségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütős, mint az Unearthből mostanra már kiebrudalt Mike Justian.

Történetünk viszszanyúlik a messzi múltba, amikor úgy esett, hogy a távoli India egyik mesebeli szektája (némi reszelgetések után Indiana Jones ügyeiben játszanak vissza) 1965-ben soros emberáldozatára készül, azt kell kibelezni, akin a csodálatos gyűrű van. A kitűnő Richard Laster Help! c.

A 2006-os Mozart-évben, amikor mellesleg az ünnepelt szerző mind a 22 színpadi műve szcenírozva került színre a Salzburgi Ünnepi Játékokon, hét szólóénekes és a Daniel Harding vezényelte Bécsi Filharmonikusok részvételével tartották meg a gálakoncertet. Nagy erénye, hogy mentes a nagyképűségtől, a megalomániától és a körülményeskedéstől.

"Zgemba a körmével lekaparja az emberi agyat a zsírospogácsáról. Jobb kézzel tép belőle, és a szájába teszi" - így szól Faruk Sehic egyik fejezetkezdő mondata.

Aligha egyszerű dolog hozzányúlni egy olyan életműhöz, mint amilyet Bowie ránk hagyott - régóta tudni véljük, mekkora hatást gyakorolt a poptörténet tán legtöbb eposzi jelzővel illetett ikonja kortársaira és a közeli-távoli utódokra. S itt eshet szó zenéről, szövegről, attitűdről, stílusról, Gesammtkunstwerkről - és akkor nem szóltunk az elöl rövid, hátul hosszú mulletről, amely azóta is vissza-visszatérően megszabja a focista-hajviselet térformáit.

Az a rettenetes helyzet alakult ki, hogy a vietnami háború egy viszonylag korai szakaszában (tán 1966-ban) Christian Bale (máshol Batman) fogságba esett Laoszban. Ettől persze még nem kéne berezelni, majd csak kivágja magát szorult helyzetéből. Ám az már komoly aggodalmakra adhat okot, hogy az ő (Dieter Denkler szerepében Bale) természetesen színigaz történeten alapuló hányattatásait Werner Herzog vitte hollywoodi vászonra (no jó, nem eltúlzott büdzséből).

Ez a fesztivál minden tekintetben valószínűtlen esemény. A nevét alapítója, művészeti vezetője, igazgatója és mindenese, Gémesi Géza karmester-zeneszerző-zongorista-tanár saját formációjától, a Rondino Együttestől kölcsönzi, ez viszont Dukay Barnabás nevezetes kompozíciójának - "Rondino, amely a szívhez szól" - címéből vétetett. A hangversenyek színhelye a helyi katolikus templom (befogadóképessége pótszékekkel száz fő), ez azonban szimbiózisban áll a pár lépésnyire található kultúrházzal, ahol mindig akad egy pohár bor a szünetben vagy koncert után oda betérő vendég vagy művész számára. A belépés ingyenes, egyáltalán, minden informális és barátian laza. Meghökkentő - és persze örömteli -, hogy a tíz- vagy százezreket megmozgató kulturális eseményeket preferáló korszellemmel szemben egy ilyen parányi és dacosan autonóm fesztivál egyáltalán életben marad - noha tartalmi erényei igen jelentősek.