Zene

Aki egyszer bűnöző lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált William Monahan első filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílű gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal.

Rövid, feszes produkciók, afféle vegyes ízelítő: hárman váltották egymást a színpadon, s pontosan ennyiféle zenei közelítéssel és látásmóddal volt szerencsénk találkozni. Az első fellépő, Bereznyei Róbert (alias Tigrics) elektronikus-elektroakusztikus zenéje régóta különleges csemege a kísérletezőbb muzsikák piacán.

Valami lehet a portlandi levegőben vagy talajban, mert elég sok jó zenész bukkant fel onnan az utóbbi bő másfél évtizedben. Elég csak a Dandy Warholst, a Modest Mouse-t, a Shinst, a Blitzen Trappert vagy a néhai Elliott Smitht említeni - na meg a Decemberistset. A jóllakott óvodás kinézetű Colin Meloy vezette öttagú zenekart sokan az Arcade Fire-höz hasonlítják, ami a kevésbé szokványos hangszerek (tangóharmonika, nagybőgő) miatt némileg megállja a helyét, kanadai kollégáikhoz képest viszont meglehetősen más zenei előképekkel rendelkeznek.

A film Told község cigány lakosainak életéről tudósítana, csakhogy az alapvető dramaturgiai kívánalmaknak sem felel meg; követhetetlen, hogy kik az egyes szereplők, és milyen hatással vannak az események alakulására. Ez akkor is súlyos hiba, ha egyértelmű szerzői megfontolás áll a szerkesztetlenség hátterében.

Vannak a közértből, és vannak a Cannes-ból ismert kisemberek. Utóbbiaknak kicsit mélyebb a nézésük, ritkásabb a szavuk járása és súlyosabb a léptük, helyüket pedig rendre a város peremén jelölik ki a filmesek; szegények innen bumliznak be az életvidám centrumokba.

A "special relationship" kifejezés Churchilltől származik, ő jellemezte ilyen semmitmondón a brit-amerikai viszonyt. Ha különlegesen jó kapcsolatot értünk alatta, hát az hol volt, hol nem volt. Nem is kellett más hozzá, csupán az eminens közös érdek, az ideológiai egyezés és a személyes rokonszenv. Mindez meglenni látszott Winston és FDR vagy Reagan és Thatcher között, míg feltűnően hiányzott például Nixon és Heath vagy Clinton és Major idejében. De aztán jött a Wunderkind.

Két előadás megy a Vígszínház színpadán, legtöbbször szoros egymásutánban. Vagyis láthattam volna ugyanazon az estén Az öldöklés istene című előadást, majd pedig a Period... címűt. Előbbit hagyományosan és kényelmesen a nézőtérről, utóbbit a színpad hátsó felében dobogón üldögélve, karnyújtásnyira a színészektől. Nem így történt: nálam két külön este volt ez, de végtére is mindegy, nem léptek beszélő viszonyba egymással az előadások.

Marge Monko észt képzőművész bécsi ösztöndíjasként arról fantáziált, milyen élet folyik ma a város XIX. századi neobarokk, klasszicista, szecessziós homlokzatai mögött. Van-e kulturális kontinuitás a polgárság építészetileg determinált magántereiben, megvannak-e még a régi szőnyegek és bútorok, lehetséges-e rekonstruálni a fennmaradt tárgyi relikviák segítségével egy osztály- és nemi szempontból nagyon kötött életformát. Tanulmányozni kezdte a nagypolgári lakások alaprajzát, hogy kiolvassa belőlük az építészeti funkciók és a társadalmi élet szabályrendszerének összefüggéseit, és miközben egyre mélyebben érdekelte a polgárság asszonyainak díszes ketrece, elvetődött a Freud Múzeumba is. A két szál végül összeért, és a XIX. század enteriőrje olyan ideologikus helyszínné vált a képzőművész kritikai nézőpontja által, amely a prefeminista korszakban jelentős mértékben felelős volt azokért a pszichés megbetegedésekért, melyeket Freudnak sikerült első alkalommal sikeresen gyógyítania.

Felbukkannak mindenféle énekesek, együttesek, néha megtorpan az ember egyik-másik név hallatára, mert meglepőnek tartja, vagy csak azért, mert rémlik, mintha említette volna valaki, hogy milyen érdekes?, milyen érdektelen? Aztán előkerül egyszer csak a lemez is, és még rémlik is, hogy megvolt már az egyik dal valahol, valamikor. Mindenképpen rokonszenves a harmonikás-dalolós, viccesen édesbús stílus, benne ez a valamennyire öntörvényű, amúgy meg magyarosan döcögős rap egy marosvásárhelyi illetőségű, keménykalapban lázadó fiatalember, polgári nevén Bíró Szabolcs szájából, aki szabad szájjal zengi a kocsmázás-csajozás dicséretét.

Egy krimiben vagy semmi nem az, aminek látszik, vagy minden pontosan az, aminek már elsőre is tűnik - hogy Camilla Läckberg melyik utat választotta, el nem árulom. Legyen elég annyi, hogy csak a műfaji elvárásoknak megfelelő számú csavar után kerülnek a helyükre a dolgok. A svéd szerző második művében (az első is olvasható magyarul, Jéghercegnő címen) jelenbeli és húsz évvel korábbi gyilkosságok ügyei keverednek, s a nyomozók bármelyik irányba indulnak is, előbb-utóbb a kisváros egyik fura famíliájába ütköznek.

Remélem, mindenki csak a szépre emlékszik Julia Ormond neve hallatán, nekem az jut eszembe, hogy milyen régen láttam. Nyikita Mihalkov nagyigényű, ám csekély sikerű műve, A szibériai borbély volt az utolsó alkalom, hogy - illő körülmények között - összefutottunk, az pedig 1998-ban volt.

Amikor a földgolyó globalizációjával lezárult a nagy felfedezések mítoszainak kora, és a már csak pislákoló western is régen befejezte a pionírkorszak történelemteremtő feldolgozását, az újabb eposzok bölcsőjévé a világűr vált. Patrick Ness Londonban élő amerikai író is a meghódítására törekedett Chaos Walking című, 2008-ban indult és tavaly lezárt trilógiájával, melynek első kötete a Kés a zajban.

Tornacipős, baseballsapkás tinédzserek töltötték meg a tereket az Ernst legújabb kiállításának megnyitóján. Ez nem egy iskolai feladatnak volt köszönhető, hanem annak, hogy a gördeszka (mint sport és mint életérzés) egyik legnagyobb világsztárjával találkozhattak.