Mondanivalója közvetítésére a legnagyobb természetességgel használja a fotó, a rajz, az olajfestmény vagy akár a különbözõ méretû szobrászati kivitelezések lehetõségeit. A mûvek installációs módja szokatlan: a képek néhol a padlótól a mennyezetig függönyként borítják be a kiállítótér falait. A mûvek egymásba érnek, együtt válnak egy nagyobb történet részeivé, ugyanakkor sohasem vesztik el teljesen az önállóságukat. Egyediségükben hordozzák egyetemességüket - ahogy témáik is egyszerre személyesek és általános érvényûek.
Templeton mûveit bizonyos szempontból tekinthetjük egyfajta vizuális naplónak, ugyanis kiindulópontjuk az alkotó személyes élettere és ennek szereplõi, például felesége, családja, barátai, ismerõsei, sõt gyakran saját maga is feltûnik egy-egy képen. A mûvész saját életén keresztül enged bepillantást a deszkás versenysportolók sajátos szubkultúrájába, ugyanakkor a személyes élményeit felhasználva olyan társadalmi problémákról is beszél, mint az erõszak, a vágyak és félelmek, vagy éppen a vallásosság és hit kérdései. Teszi mindezt ítélkezés nélkül: az értelmezések széles skáláját felmutatva lehetõséget nyújt a nézõ számára, hogy létrehozza egyéni olvasatát - az egyes identitásfragmentumok segítségével pedig nem csupán kérdéseket tehet fel saját magával kapcsolatban, hanem közelebb is juthat a megválaszoláshoz.
Ernst Múzeum, március 20-ig
*****
