Marge Monko észt képzőművész bécsi ösztöndíjasként arról fantáziált, milyen élet folyik ma a város XIX. századi neobarokk, klasszicista, szecessziós homlokzatai mögött. Van-e kulturális kontinuitás a polgárság építészetileg determinált magántereiben, megvannak-e még a régi szőnyegek és bútorok, lehetséges-e rekonstruálni a fennmaradt tárgyi relikviák segítségével egy osztály- és nemi szempontból nagyon kötött életformát. Tanulmányozni kezdte a nagypolgári lakások alaprajzát, hogy kiolvassa belőlük az építészeti funkciók és a társadalmi élet szabályrendszerének összefüggéseit, és miközben egyre mélyebben érdekelte a polgárság asszonyainak díszes ketrece, elvetődött a Freud Múzeumba is. A két szál végül összeért, és a XIX. század enteriőrje olyan ideologikus helyszínné vált a képzőművész kritikai nézőpontja által, amely a prefeminista korszakban jelentős mértékben felelős volt azokért a pszichés megbetegedésekért, melyeket Freudnak sikerült első alkalommal sikeresen gyógyítania.
A Lengyel Intézet Platán Galériájában megrendezett kiállítás döntő módon enteriőrfotókból áll, amelyek fragmentumszerűen kapcsolódnak egymáshoz a kritikai konceptualizmus érdekében. Úgy is lehetne mondani, hogy Monko a XIX. század legdivatosabb női stigmájának, a hisztériának mint látványbetegségnek a topográfiáját próbálta kritikailag rekonstruálni azzal, hogy a két fontos diagnosztikai központ, Bécs és Párizs jellemző tereit fényképezte. A burzsoá lakásbelső mint a betegség kialakulásának tere Freud hajdani bécsi lakásának és várótermének képéhez mint a gyógyítás helyszínéhez kapcsolódik, a párizsi Salptriére kórház fotói pedig Jean-Martin Charcot neurológus praxisához kötődnek.
A képek tehát a fényképezés kettős természetét, a dokumentum és a fikció közötti kilengéseket veszik alapul. Belépéskor, egyfajta szignatúraként a képzőművész fölnagyított, szivarozó portréja fogad. Ez ugye maga a realitás, a szivar is meg az összehúzott szem és a zsebből kiszoruló hüvelykujj, mégis Freud legismertebb portréfotójával takarjuk ki rögtön a fiatal nő valóságát. Monko eljátssza Freudot, anélkül, hogy komikus lenne, és anélkül, hogy tökéletesen megőrizné Freud komolyságát.
Minden kritikai szándék ellenére képei megőrzik annak a történelmi ténynek a hangsúlyosságát, hogy milyen sokat köszönhet a női emancipáció a pszichoanalízisnek. Bár épp Freud volt az, aki bebizonyította, hogy a testi és lelki tényezők összefüggéséből kialakuló hisztérikus betegállapot korántsem csak a nőkre jellemző, még a mai vulgáris közbeszéd is jelzi, hogy a terminust a nők és a gyerekek számára tartják fönn. Charcot sokat tett azért, hogy a színpadias látványosságokká váló előadások Európa-szerte az orvosi publikációk vezető témájává váljanak a XIX. század végére, de módszeréről (elektrosokk és hideg zuhany) viszonylag korán kiderült, hogy terápiás célra alkalmatlan, kínzásra ellenben remekül beválik. Monko egyik kórházi enteriőrfotóján látható az a festmény, amely az összehajoló férfiak gyűrűjében álló nőbetegről készült, világosan kifejezve az erőviszonyokat: az ösztönein uralkodni képtelen (tehát állati jellegű) nőbeteget a ráció, a tudás és a gyakorlatias józanság magasabb rendű erői veszik körül.
Monko fölhasználta Charcot rajzait, amelyek az epileptikus rohamoktól szenvedő - jellemzően fiatal - nőkről készültek, nem minden erotikus beleérzés nélkül. Saját fotóin ezeket a testhelyzeteket reprodukálta, díszes nagypolgári környezetben. A fényképezés a mai kulturális érzékenység számára távoli és színpadszerű kulisszává teszi a hajdani női termeket, ahol, mint tudjuk, szabályszerűen folyt az élet, hímzéssel, varrogatással és várakozással. Ebben az elegáns börtönben szellemszerűen jelenik meg a fotográfus kicsavarodó teste - akrobatikus pózokban az ismeretlen eredetű, fizikai tüneteket produkáló lelki betegség (ábrázolásának) következtében. Freud előtt nem volt nyilvánvaló, hogy a betegség nemcsak az elfojtások arisztokratikus áldozatait sújtja, hanem a sűrűn bántalmazott, szexuális erőszaknak gyakran kitett munkáslányok is pszichés okokból szorultak kezelésre. A közös tényező az eltérő mértékű szabadságkorlátozás volt, függetlenül attól, hogy a házassági konvenciók és a társadalmi illem vagy a brutális egzisztenciális sérelmek jelentették a fő okot.
A prostituáltak és elmebetegek számára fönntartott hírhedt Salptriére kórházban, ahol Monko alávetette magát a Charcot-zuhanynak, Freud tanulmányozta a hipnózis- és szuggesztióbemutatókat, de Charcot-val ellentétben figyelni kezdett arra, amit a hisztériások mondtak. Ebből a figyelemből alakult ki az a nő szempontjából még mindig alárendelt szerep, amely a fekvés-ülés közötti pozicionális hierarchiából ered, valamint a pszichoanalízis módszerének vizuális képe, ahogy Monko fotóján látható. A "beszélgetőkúra" ihletője, egyesek szerint feltalálója azonban Anna O, valódi nevén Bertha Pappenheim volt: nem is Freud, hanem a jól ismert bécsi orvos, Josef Breuer betege, a későbbiekben a német zsidó nőmozgalom meghatározó alakja. Freud érdeklődését fölkeltette Pappenheim verbalitáson és katarzison alapuló gyógyulásának története, és leggyakrabban említett esetévé tette meg, habár sosem találkozott vele személyesen. A beszéd mint terápiás módszer azonban mindenképp a fiatal nő történetén keresztül épült be a pszichoanalízis gyakorlatába.
Innen nézve Monko-Freud portréját a dominancia szabályszerű elve némiképp borulni látszik. Kalandos szerepjáték helyett a fénykép láthatóvá teszi a pszichoanalízis történetének olyan aspektusát, melyben a nőknek éppenséggel a kezdeményezés és az innováció jut. És egész jól áll neki a szivar.
Lengyel Intézet, Platán Galéria, március 24-ig
